Vasvár hosszú évszázadokon keresztül fontos világi és egyházi központ volt. Szent István király a nyugati határvidék egyik központjául Vasvárt szemelte ki, e központ körül szerveződött meg a későbbi Vas megye. A közigazgatással párhuzamosan alakult ki az egyházszervezet is, így a győri püspökséghez tartozó vasi főesperesség székhelye is Vasvár lett. A főesperes személye körül jött létre a vasvári káptalan; ez a papi testület egyházi és világi feladatokat is ellátott. Vasvár a középkor századaiban jelentős polgári település is volt, a Nyugat-Dunántúl egyik legjelentősebb városaként tartották számon. A város sorsát a török hódoltság pecsételte meg, a káptalan és a vármegye is ekkor költözött át Szombathelyre. Nevében azonban mindkét intézmény máig őrzi eredetének emlékét: a megyét Vasvárról nevezik Vasnak, a szombathelyi puspök mellett működő káptalan neve pedig ma is Vasvár-Szombathelyi Székeskáptalan.

     Vasvár hajdani jelentőségét mutatja, hogy évszázadokkal ezelőtt öt temploma volt, ma ezekből már csak kettő áll, a temetői templom és a domonkos rendi plébániatemplom.
     A város legszebb és egyik legrégebbi épülete a káptalan Szent Mihályról elnevezett temploma lehetett. A Szent Mihály-templomot csak leírásokból és a régészeti kutatásokból ismerjük, ezek alapján egy háromhajós, kb. 25 m hosszú kéttornyú, kőből épült templomot képzelhetünk el, amelyet kívül-belül faragványok díszítettek. Építésének ideje a 12. század közepére tehető. A történelem folyamán ez a templom teljesen megsemmisült, a török hódoltság idején romba dőlt, később pedig széjjelhordták köveit a város újjáépítéséhez. Tudunk egy Szent Erzsébet tiszteletére szentelt kápolnáról is, amely nem messze a domonkos kolostortól állt,
     de a török háborúk idején szintén elpusztult. A későbbi leírások szerint ez egy köremplom, ú.n. rotunda lehetett, amely épülettípus a 11-12. században volt divatos. Ugyancsak elpusztult a Szent Margit tiszteletére emelt templom is, amely valamikor a 14-15. század fordulójára épülhetett mint a növekvő város második plébániatemploma. Pontos helyét nem ismerjük, a temetői templom közelében állt.

     Vasvár mai plébániatemploma, a Szent Kereszt-templom hajdan kolostori templom volt. A domonkos kolostort a hagyomány szerint IV. Béla király alapította, és a történeti adatok is arra utalnak, hogy a domonkosok első pártfogója Vasváron IV. Béla király volt, ő állította ki a kolostor számára az első ismert adománylevelet 1254 körül. Az építkezések valamikor ekkortájt kezdődhettek, és nagyrészt a 14. század elejére be is fejeződtek.
     A 750 évvel ezelőtt épült falak egy része még ma is áll, a templom falai teljes magasságban középkoriak, a kolostor nyugati és déli szárnya pedig emelet magasságig őrzi az első építkezések maradványait. Ezek alapján megrajzolható az eredeti épületegyüttes képe, amely egy, a maival megegyező méretű templomból és egy hozzá kapcsolódó L-alakú, egyemeletes kolostorépületből állt.
     Az 1985-86 között végzett műemléki kutatások után az elkészült helyreállításokkal az eredeti épület külső megjelenését igyekeztek bemutatni: a templom románkori külsejét a nyújtott féköríves ablakokkal, az egykori díszes északi kapuzattal és az emeletes kolostorépületet a kisméretű cellaablakokkal (csak a plébánia felőli szárny készült el). A templomban eredetileg csak a szentély volt boltozva, a hajó sík fedésű lehetett, a szerzetesek részére a szentély és a hajó első része ún. szentélyrekesztővel volt leválasztva. A templomban több oltár állt, a falakat festmények díszítették, egy későbbi leírásból tudjuk, hogy a szentély falán a Golgota jelenet volt megfestve.
     A középkorban jelentősebb átalakítás nem történt a templomon és a kolostoron, valamikor a 14. század folyamán a kolostorudvart kerengővel (körfolyosó) vették körül, az 1490-es években pedig az épület emeleti keresztfolyosóinak végébe egy-egy nagyméretű későgótikus ablak került (ezekből ma két részben helyreállított darab látható a plébánia oldalában).
     A kolostort először még Mátyás király idején dúlták fel a törökök, de igazán csak akkor kezdett el pusztulni az épületegyüttes, amikor az 1570-es években a szerzetesek egyrészt a törökök, másrészt a terjedő reformáció elől menekülve végleg elhagyták. A török háborúk idején a kolostor nagyrészt romokban állt, az épületeket és a kolostorhoz tartozó birtokokat a Pethő, majd a Sárkány család vette birtokba. Egy időben végvárként is szolgált a romos kolostor, ekkor épült a délnyugati sarkon álló torony, amelyet építtetője, Sárkány János dunántúli főkapitány révén Sárkány-toronynak neveznek
     A török hatalom hanyatlásával a kolostort és birtokait Széchényi György érsek vásárolta meg, majd ő adományozta vissza a domonkos rendnek. Az adományozás 1684-ben történt, de a szerzetesek csak a háborús viszonyok elmúltával, 1689-ben tértek vissza Vasvárra. Visszatelepülésük után hozzáláttak a templom és a kolostor helyreállításához, a kolostorszárnyak újjáépültek, a templomot pedig használható állapotba hozták.
     Jelentősebb építkezések a 18. század második felében történtek, ekkor új ajtó- és ablaknyílásokat alakítottak ki, a hajót beboltozták, és valószínűleg ki is festették a templomot. A kolostort is bővítették, déli szárnyán díszes ebédlő épült. A barokk újjáépítés 1771-ben fejeződhetett be, legalább is erre utal a szentély diadal- ívén ma is látható feliratos tábla. A felirat latin szövegé- nek kiemelt betűi, mint római számok összeadva a templom történetének fontosabb dátumait adják (1244: IV. Béla megalapítja a kolostort; 1689: Széchényi érsek visszaállítja; 1771: többek segítségével felújítják).
     A 19. század folyamán két alkalommal voltak nagyobb munkálatok a templom körül, 1848-ban a tornyot renoválták, 1868-ban pedig a templomot tatarozták. A kolostoron is csak a század végén történt jelentősebb átalakítás, ekkor épült meg a keleti, főtér felőli szárny földszintje (itt korábban csak kerítés állt), ebben a szárnyban a Vasvár és Vidéke Fogyasztási Szövetkezet kapott helyet, melynek egyik alapítója Glasics Egyed akkori házfőnök volt.
     1912-bcn nagy átalakítások történtek. Az addigi fazsindelyes tetőt cserépre cserélték, a templom kívülről neoromán vakolatdíszítést kapott, és ekkor került a főtér felőli homlokzatra a Rózsafüzér királynéja-dombormű.
     A kolostor épülete 1929-1930 között bővült jelentősen, a keleti és déli szárnyra egy-egy újabb szintet húztak, de ezek az épületrészek már világi célokat szolgáltak (járásbíróság, földhivatal). Ennek az építkezésnek esett áldozatul a kolostor barokk ebédlője, ennek helyén készült el ugyanis az új szintekre vezető lépcsőház.
     A kolostor hétszázéves fennállásának tiszteletére 1942-ben jelentős átalakítások történtek a templomon. Ekkor belülről teljes egészében új festést kapott, kívülről pedig a korábbi vakolatdíszek részleges megtartá- sával új neobarokkos homlokzatokat alakítottak ki.
     A kolostor államosítása után, az 1960-as években a Sárkány-toronyhoz csatlakozva építették fel a művelődési házat, ami sajnálatos módon megbontotta a kolostorépület egységes képét. A külső falakon 1985-1986 között műemléki kutatásokat végeztek, s elkészült a templom és a nyugati szárny helyreállítása.
     A templom belsejében a barokk formák a meghatározóak. Eredetileg a belső festés is barokk stílusban készült, 1942-ben azonban ezeket a festményeket átfestettek, sem a képek témáját, sem festőjük nevét nem ismerjük. Jelenleg is az 1942-ben készült képek láthatók, melyeket ötven év után, 1992-ben újítottak fel. Témájuk a kórus felől nézve: magyar szentek, domonkos szentek, a Szent Kereszt megtalálása; a szentély boltozatán az evangélisták jelképeit láthatjuk, két oldalt a falakon pedig Aquinói Szent Tamást és Szent Imeldát.
     A templom. oltárai és szobrai is nagyrészt a barokk korból származnak. A főoltár felett a Golgota jelenetet látjuk, az oltár bal oldalán Aquinói Szent Tamás, jobb oldalán pedig Veronai Szent Péter szobra áll. A Mária és a Szent Domonkos-oltár főbb részei a 18. század közepén készülhettek, de mindkét oltárt jelentősen átalakították a múlt század végén. Eredeti barokk munka a Mária-oltáron álló kegyszobor és Szent Jácint, valamint Sienai Szent Katalin szobra. A Szent Domonkos-oltár szobrai már későbbiek, itt a rendalapító Szent Domonkos mellett V. Szent Pius pápa és Nagy Szent Albert látható. A barokk korból származik a szószék is, melyen Aquinói Szent Tamás szobra áll. A 19. század végén, vagy később készült a Jézus Szíve- és a Szent Vince-oltár.
     A templomban található az egyházmegye legnagyobb orgonája. Az orgonaszekrény még abból a barokk orgonából származik, amelyet a 18. század végén hoztak Szombathelyről Vasvárra. Az orgonát az első világháború után a hősök tiszteletére közadakozásból építették át, modernizálására, átépítésére pedig 1977-ben került sor.
     A domonkos templom lényegében 1689-től tölti be a plébániatemplom szerepét. Először ideiglenesen bízták meg a szerzeteseket a plébánia vezetésével, majd 1740-ben véglegesen megkapták ezt a jogot, és 1950-ig, a szerzetesrendek feloszlatásáig gyakorolták azt. A kolostorban az újkorban már nem élt nagyobb számú szerzetesközösség, általában négy-öt szerzetespap és egy-két segítő testvér.

     A kolostorban ma több más intézmény mellett múzeum is működik. A Helytörténeti Múzeum egyháztörténeti kiállítása bemutatja Vasvár templomainak múltját, a vasvári domonkosok történetét és a helyi búcsújárás emlékeit. A kiállítás anyagában - amely részben a múzeum gyűjteményéből, részben pedig a plébánia tulajdonát képező műtárgyakból áll -, számos értékes tárgy és dokumentum található.
     Többek között itt látható a rendházat visszaállító Széchényi György érsek korabeli életnagyságú olajképe, Vargha János vasvári származású győri kanonok mellképe az 1840-es évekből, a Vasvár környéki juhászok 1871-ben készült Szent Vendel-zászlójának restaurált zászlóképe, a hagyomány szerint a káptalani templomból származó Szent Flórián-szobor, továbbá számos búcsúi emléktárgy és egyházművészeti darab.

     Az 1868-ban Kőszegen alapított domonkos harmadrendi nővérek kongregációja Szenczy Ferenc szombathelyi püspök alapítványának jóvoltából telepedett meg.
     A püspök egy vasvári házat hagyott a nővérekre, amelyet 1889-ben vehettek át. 1905-ben építették meg az iskolával és kollégiummal egybekapcsolt zárdájukat, amelyet a későbbiekben még több alkalommal bővítettek. A zárda és az iskola, amelyben körülbelül 250 leány tanult, az iskolák államosításáig (1948) illetve a szerzetesrendek feloszlatásáig (1950) működött.
     A zárdának szép kápolnája is volt, amelyet azonban az 1970-es években lebontottak. Az épület egy részében ma kollégium működik, másik része elhagyottan áll.

     Vasvár ősi plébániatemploma a mai temetői templom helyén állt. A Nagyboldogasszony tiszteletére emelt templomról a 14. század elejétől maradtak írásos emlékek, de a templom története bizonyosan visszanyúlik egészen a település kezdetéig, az államalapítás koráig.
     A török hódoltság idején a többi templomhoz hasonlóan romba dőlt, a 17. század végén már csak a falai álltak. A templomot valószínűleg az eredeti falak felhasználásával a 18. század elején újjáépítették, az egyszerű egyhajós, kis huszártoronnyal ellátott épület első ábrázolását az 1740-es évekből ismerjük.
     A század második felében a templomot beboltozták, talán ehhez az építkezéshez kapcsolódik a búcsúk történeténél említésre kerülő 1774. évi felszentelés. A templom tornya 1822-ben épült, berendezése pedig az 1840-es évek második felében készült abból a pénzből, amelyet Vargha János győri kanonok hagyott a templomra.
     A templom az újabb időkben már csak temetői kápolnaként volt használatos. Hagyományosan éven- te csak néhány alkalommal miséznek benne, a város fogadalmi ünnepén: Szent Flórián napján, a juhászok ünnepén: Szent Vendel napján, valamint búcsúkor és Halottak napja előestéjén.

     Vasvár már a középkor végén jelentős búcsújáróhely volt. Ebben az időben egy Szent Vér-ereklyét tiszteltek. itt. Az ereklyéről csak annyit tudunk, hogy az egy „csodálatos vérrel hintett Szentostya" volt, eredetéről azonban semmit sem árulnak el forrásaink. Hasonló ereklyék a 14-15. században Európa-szerte keletkeztek, többnyire olyan eseteket ismerünk, amikor a kenyér és a bor átváltoztatása során az Oltáriszentség lényegében kételkedő pap kezében vércseppeket eresztett az ostya, vagy vérré válta bor.
     A 16. század elején már nagy tömegek látogatták a vasvári Szent Vér-ereklyét, a zarándokok számára 1500-ban VI. Sándor pápa búcsút engedélyezett. A török hódoltság idején azonban megszűnt az egyházi és nagyrészt a világi élet is Vasváron, így a búcsú hagyománya is elenyészett.
     A 18. században a város újjáéledése során a búcsújárás is új formában éledt fel, ekkor a barokk vallásosságnak megfelelően a Mária-tisztelet került előtérbe. Bizonyára a visszatelepülő domonkosoknak - különösen azok szombathelyi (szentmártoni) kegyszobrának - is fontos szerepe volt a Mária-búcsúk kialakulásában. A vasvári kegyszobor első írásos említése 1747-ből való, és a Szentkút neve is ekkortájt tűnik fel a forrásokban.
     Ugyancsak hozzájárult a Mária-tisztelet megerősödéséhez Vasvár ősi plébániatemplomának, a Nagyboldogasszony-templomnak az újjáépítése. Egy leírás szerint 1774. augusztus 15-én a templom felszentelésére nagy tömeg jött össze, a szentelést végző Batthyány József győri püspök szentbeszédének buzdítására a környékbeli hívek azóta évről-évre megismétlik zarándoklatukat. A város másik ismert búcsújáróhelye a Szentkút, melynek búcsúnapja régebben Kisasszony volt, újabban pedig Mária nevenapja, de a zarándokok Nagyasszonykor is szívesen felkeresik.
     Az itteni búcsús hagyományok kialakulását sem ismerjük pontosan. A többféle mesés magyarázat közül talán az a legrégebbi, amely még némileg a középkori hagyományok emlékét is őrzi. Eszerint a török elől menekülő domonkosok kedves Mária-képüket a Szentkút körüli erdőben rejtették el egy öreg fa odvában. Később a visszatérők nem találták a képet, a fát kivágták, s helyén bővizű forrás fakadt, melyetek vizében látni vélték Máriát. Azóta a hívek ide járnak imádkozni.
     A szentkúti búcsújárásban fontos szerepe volt a remetéknek, akik jámbor életükkel sok hívőt vonzottak maguk köré. A Szentkútnál a 18. század második felétől éltek remeték, közülük a búcsújárás fellendítéséért talán a legtöbbet egy hajdini huszár tett, aki 1860 körül itt nyerte vissza látását.
     Horváth Ferenc, akit a vasváriak később Szent Ferencnek neveztek el, a katonaságnál vesztette el szemevilágát. Több évig élt világtalanul, mígnem szülei elhozták a Szentkúthoz, itt a forrás vizében megmosta szemét, és visszanyerte látását. Ezután remeteként élt a Szentkútnál, atyai örökségéből kápolnát építtetett, majd később megházasodott, de élete végéig gondját viselte a Szentkútnak és a zarándokoknak.
     A szentkúti búcsújárás a múlt század második felében lett széles körben népszerű. Az egész Dunántúlról érkeztek ide zarándokok, de főleg Vas és Zala megyéből, valamint a határmenti vend és sváb falvakból; egy-egy alkalommal gyakran több tízezer búcsús is összejött. Horváth Ferenc példája nyomán a szembetegségek hathatós gyógyszerének tartották a szentkúti forrás vizét, ezért a búcsúsok meg szokták mosni arcukat benne, hozzátartozóiknak pedig kis korsóban vitték haza a vizet.
     A századforduló előtt a Szentkúton kis fakápolna állt, a forrás vizét favályúban vezették (ebben mosakodtak meg a zarándokok), a mai kápolna 1900- ban, a lourdes-i barlang 1930-ban épült, környezetét pedig azóta többször is rendezték.
     A búcsúkra ma is sokan érkeznek Vasvárra. Nagyboldogasszonykor körmenet megy a temetői templomhoz, 1989 óta pedig a Mária nevenapi búcsú előestéjén gyertyás menet vonul a Szentkúthoz.

Vasvár egyháztörténetével kapcsolatos írások:

Fehér Mátyás: A hétszázados vasvári Szent Domonkos- rendi kolostor története 1241-1941. Budapest, 1942.

Mozsolics Amália: „Mosdatás" a vasvári búcsún. Dunántúli Szemle X. (1943) 69-74. o.

Sill Ferenc: A vasvár-szombathelyi székes-káptalan történetének vázlata. In: A 200 éves szombathelyi egyházmegye emlékkönyve. Szombathely, 1977.

173-242. o. Haris Andrea: A vasvári domonkos kolostor építéstörténete. In: Koldulórendi építészet a közép- kori Magyarországon. OMVH 1994. 197-229. o.

Egyháztörténeti kérdéseket is érintő munkák:

Sill Ferenc: Vasvár településtörténetének vázlata a 18: századig. Vas megye múltjából II. Szombathely, 1982. 3-32. o.

Iványi Béla: A középkori vasvár. Vasvár, 1992.