Bálint Sándor: Boldogasszony vendégségében

(Veritas Könyvkiadó, Budapest, 1944, 72-74.old.)

Buzgó

     A Rozsnyó közelében, Várhosszúrét falu határában csörgedező Buzgó egyike a legfiatalabb búcsújáróhelyeinknek, de népe még a középkor elragadtatott világát őrizgeti szívében. A környék hegyei és erdőségei mindenfelé kegyhelyeket és legendákat rejtegetnek. Nem csoda, ha ez a gyepűőrző magyarság annyira tele van az élet monasztikus révületével, a csodának valami különös természetességével.
    A tájkép megragadó: fölemel és lesujt egyszerre. Az emberi sors mennyei szimbolumokkal telik meg tőle és megáldja a mindennapi élet tisztes keménységét. A természet fönségében és az ember alázatos szegénységében Názáreth levegőjét érezzük.
    A mult század kilencvenes éveiben történt, hogy három hosszúréti kislány kiment az erdőbe játszani, virágot szedni. Mint mondják: egyikük, Szakáll Júlia hirtelen nagy fényességet látott és elájult. Amikor magához tért, elmondotta, hogy a Máriácska jelent meg neki. Látomása többször is megismétlődött. A kislány elbeszélésének messze földre híre futamodott. Megindult a búcsúsok áradata a jelenés felé. Egy szilasi asszonyt éjszakának idején csillag vezérelte a Buzgóhoz. Mások is látni vélték Máriácskát, így egy öregasszony, Balázs Jánosné; aki elragadtatásában összeesett, továbbá egy barkai sánta ember, Kerekes János és egy dernei eladólány, bizonyos Berczeli Erzsu. Ezek aztán mindenfelé hirdették a Szeplőtelen Szűz dicsőségét. A nép napjainkban is emleget csodás gyógyulásokat és mennyei vigasztalást. Bár tudtunkkal nem jutott az egyházi kivizsgálásig, a kultusz villámgyorsan föllendült és a Lourdesi Szűzanya tiszteletével összefonódva máig is virágzik.
    Júlia szép leány halhatatlan magyar alakja jelenik meg élőttünk, .amikor Júlia sorsát idézi az egykori virágszedő kislányok egyike. A hallgatásba merült Júliát a Bárány hamarosan az égbe vezette a szűzek seregébe. Hazánk ebben az időben volt metafizikai mélyponton. Nehéz volna ma már eldönteni, mit rejtegetett Júlia élete. Talán csak egy rajongó leánylélek képzelődéseit? Avagy talán a századvég lelki sivatagja ítélt volna egy magyar parasztszentet a hatástalanságban és ismeretlenségben való megdicsőülésre? Nem tudunk, nem akarunk, de talán fölösleges is feleletet keresni.
    Mi is hallgatunk. Itt a Buzgó tövében rajtunk is hatalmat vesz a hegyek és erdők hallgatása, a messzeségek pascali csöndje. Megértjük Júliát. Messze van innen a világ, de közel van az Isten az egyszerűség malasztjában, a létnek sugárzó teljességében. Messze a vár: a világi hatalom jelképe, messze van Amerika is: az öncélu munka szimboluma. Az emberek - mintha Júlia volna a példaképük - nem magyarázkodnak, nem lázadoznak. Elfogadják a mindenkori hatalmat, mert nem érdekli különösebben őket. Sokszor kénytelenek Amerikába vándorolni, de hazajönnek meghalni. Isten szándékaiban bizonyára ezeknek a kemény próbáknak is helyük van, de nagyobb vigasztalást tartogat azoknak, akik a maguk kis életében hűségesek. Kárpótlásul és jutalmul megadja nekik azt a kegyelmet, hogy a környező hegyekben az örök halmokat, .a szülőföld vizeiben a malasztok kútforrását, az erdők zúgásában pedig az angyalok énekét ismerjék föl. A természetnek itt még misztikus igézete, égi kenete van, mint a zsoltárokban és .az Újszövetségben, vagy a népköltészetben. Nem csoda tehát, ha a lélek itt még annyit megőrzött a beata solitudo: sola beatitudo isteni bölcsességéből, Mária örök osztályrészéből. Tudja, hogy milyen nagy és milyen kicsiny egyszerre.