Csorba Béla: Tekiai búcsújárók

Megjelent: Csorba Béla: Még azt mondják, Temerinben... Cnesa kiadó, Kanizsa, 1997. 49-60.old.

     Temerin katolikus magyarságának életében mindenkor jelentős szerep jutott a búcsújárásnak, a zarándokutaknak. A gyakran látogatott búcsújáróhelyek közé tartozott a múltban Máriagyűd, a szeged-alsóvárosi Havas Boldogasszony temploma, a doroszlói szentkút (Bajkút), a péterváradi Jézus Szíve-templom, de volt, aki eljutott Mariazellbe, sőt, a hetvenes években a plébánia által szervezett zarándokutak során Lourdes-ba, Fatimába, Rómába, Medugorjéba s a Szentföldre is.
     A temeriniek igazi búcsújáróhelye azonban, ahová minden évben legalább egyszer elzarándokoltak, mindenkor a szerémségi Tekia volt, s maradt is napjainkig,1 noha népszerűségéből sokat veszített. Volt, akit a gyógyulás vágya, mást a vigaszkeresés, a bűnbocsánat óhajtása, ismét mást a szokás, a kíváncsiság vitt oda.
     Tekia Pétervárad közelében található, a péterváradi Majornak nevezett településrészen kívül, a Duna partján, a belgrádi műút mellett. A középkorban a péterváradi cisztercita apátságé volt, a rendet IV. Béla királyunk hívta be 1235-ben a franciaországi Champagne tartomány troisfontanes-i kolostorából.2 A török hódoltság idején derviskolostor (törökül takija) állt itt, majd kiűzésüket követően, 1693-ban a jezsuiták birtokába került. Minden bizonnyal ők hozhatták magukkal a római Santa Maria Maggiore kápolna Fekete Madonnájának a másolatát. A képnek eredetileg betegségtől (pestistől) óvó jelentőséget tulajdonítottak, azonban az a korabeli Magyarországon, amelynek egyes területein még a szultán volt az úr, hamarosan törökellenes tartalmat is kapott, különösen Savoyai Jenő újabb hadjáratának idején.3 Tekia hírét és a kegyhely vallásos kisugárzását tovább növelte, hogy, mint Bálint Sándor írja: „Savoyai Jenő 1716-ban éppen Havi Boldogasszony napján, azaz augusztus 5-én aratta a döntő fontosságú péterváradi győzelmet. A legenda szerint a harc már elveszettnek látszott, amikor Jenő herceg a kegykép előtt könyörgött segítségért. És íme csoda történt: nyár derekán, augusztusban hó kezdett hullani, amely a keresztényeket elrejtette a már-már fölülkerekedő törökök elől és így a csata Mária híveinek győzelmével végződött. A diadalban egyébként Jenő mellett igen jelentős része volt a magyar Pálfy Jánosnak is. A nap újra kisütött, dél volt, éppen Úrangyalára harangoztak. A legenda megformálásából az tűnik ki, hogy maga a néptudat is új fehérvári (értsd: nándorfehérvári - Cs. B. megjegyzése) diadalt érzett a győzelemben." 4 Van olyan vélemény is, amely magát a templomot és a kegyképet is Savoyai Jenő fogadalmi ajándékának tartja: „... imával fogadta a csata előtt, hogy templomot emel a Szűzanyának, s kegyképet adományoz oltárnak a dervisek szent he- lyén, ha győz." 5 A Temerini Újság névtelen cikkírója (aki valószínűleg Ollinger Károly német anyanyelvű községi kántorral azonos) feltehetően délbácskai katolikus német szájhagyomány alapján 1929-ben a következőképpen beszéli el - igaz, a csata eredetét tévesen 1760-ra datálva - a kegyhely eredetét: „Ali pasa török nagyvezér elővédje Karlovcinál tűzött össze Jenő herceg csapatával és a török pasa 50-60 piaszterrel jutalmazta a levágott keresztény fejeket, amelyeket a nagyvezér sátra előtt póznákra tűztek ki. Ugyanaz év augusztus 2-án a törökök elfogták Jenő főherceg egyik tábornokát, gróf Breunert. A herceg éppen Mária Schneei-napján (értsd: Havas Boldogasszony napján - Cs. B. megjegyzése) támadt a törökre. Hatalmas csata fejlődött ki, végül is Jenő herceg seregei megfutamították Ali pasa csapatait és gazdag zsákmánnyal tértek vissza. A fogságba került gróf Breunert a visszavonuló török csaptok egy tölgyfára, amely ma a Mária-schneei kápolna előtt áll, felakasztották. Ezt a tölgyfát most Breuner-tölgynek nevezik. A csata színhelyén a nagyvezér sátra előtt egy fából készült mecset volt, amelyet később kápolnává alakítottak át. Ezt a kápolnát gróf Breuner családja állította az áldozatul esett tábornok emlékére és azt Mária Schnee kápolnának nevezték el, mert a csata Mária Schnee napján történt." Egy későbbi cikkében feltehetően ugyanez a szerző megjegyzi, hogy a kápolnán „ma is megvan a török félhold, amelynek a tetejébe állították a keresztet."6
     A temeriniek napjainkig a Szent Anna-napi kisbúcsút (július 26.) és a Havi Boldogasszony-napi (augusztus 5.) nagybúcsút látogatják. Előbbit olykor asszonybúcsú-ként is szokás emlegetni. De régebben sokan eljártak a péterváradi templom búcsújára is, október 1-jén. Ezt azért említjük itt, mert közvetlen összefüggésben van a tekiai kegyhely kultuszával. Ezen a napon hozták be ugyanis Tekláról a Mária-képet a vártemplomba. Az eseményhez legenda is kapcsolódik: „Október elsején Tékijárul béhozták a Szűz Mária-képet nagy ünnepséggel a vári templomba. Emlíkszek arra, mikó meséték, hogy éccé nem hozták bö, oszt bémént maga. Zeneszóval vitték, papok kíséretibe. Ott vót télen. Tavaszkő, nem tudom, mejik napon vitték ki."7
     „Egyszer a harangozó kintfelejtette a képet, és az egyedül bement arra a hejre, ahol tartották." 8
     Adatközlőink ugyan már nem emlékeztek arra, hogy mikor vitték ki a Mária-képet a vártemplomból, de a két háború közötti sajtóból tudjuk, hogy az ünnepélyes eseményre, melyen sok vidéki zarándok is részt szokott venni, általában húsvéthétfőn került sor.
     Több mint egy évtizeden keresztül (1930 és 1940 között) embérbúcsú-t (hivatalos nevén férfibúcsút) is szerveztek, amelynek valószínűleg az vetett véget, hogy 1941-től a Független Horvát Államhoz került Szerémségbe csak útlevéllel lehetett átjutni. A férfibúcsú időpontja változhatott, de valószínűleg leginkább Kisasszony napján (szeptember 8.) tartották. Erre enged következtetni egy 1939-ből származó újsághír:
     „A tekiai férfibucsusok szervező-bizottsága aláírással csütörtökön röpcédulákat osztogattak. Anélkül, hogy a röpirat minősíthetetlen tónusával amely az egyházi előjáróság (sic!) elleni lázítás kritériumát teljes mértékben kimeríti, foglalkoznánk, megállapítjuk, hogy tartalma szerint a tizedik jubileumi férfibucsu Kisasszony napján, 8-án lesz olykép, hogy a bucsu menet Temerinből 7-én reggel indul és 8-án délután tér vissza."9
     A cikkből az is kiolvasható, hogy a búcsú szervezői,és az egyházi hivatalosságok közötti viszony korántsem volt mindig felhőtlen, amire máshonnan és más időpontokban is akad példa.
     A búcsú szervezését rendszerint a rózsafüzér társulatok, vagy a skrapulé-társulat tagjai végezték.. A zarándokutat a gyerekek és a betegek vagy nagyon öreg személyek kivételével gyalogszerrel tették meg. Ez az állapot 1944-ig állt fenn. A gyalogos zarándokutat a világháború után (1946- ban) mégegyszer megpróbálták, el is jutottak Tekláig, de ahogy az egyik [...itt hiányos a a könyv N.Z. ...] oszt többet nem csinátuk." 10 A következő években a tömeges búcsújárást a hatóság már nem engedélyezte.
     A búcsúsok menete a reggeli mise után a templomból indult el. Miután a pap kikísérte őket az utcára, a társulatosokkal az élen megkerülték a templomot, a menet élén két lobogót és egy feszületet vittek. Amerre elhaladtak, a járókelők megcsókolták a „Jézuskát", sőt, aki tehette, a házból is előjött megcsókolni a feszületet. Az indulást harangzúgás jelentette be, de meghúzták a harangokat akkor is, ha más települések búcsújárói haladtak át a falun. A búcsújáró csoportok minden faluban megkerülték az útjukba eső katolikus templomot. Útközben imádkoztak, ájtatos búcsúsénekeket énekeltek. Temerinen áthaladt az egész Tisza mente búcsújáró magyarsága, a helybéliek számára a legemlékezetesebbnek mégis a zentaiak, mert ők rézfúvósokkal kísérték a zarándokokat.
     A menet irányítását rendszerint egy-egy tapasztalt férfira bízták, amellett egy ember viselt gondot a szekerekről, illetve az útközben elfáradókról. A búcsúsok vezetőjét Temerinben bandagazdának hívták, valószínűleg az idénymunkások és a kubikosok elnevezéséhez alkalmazkodva.11
     A zarándokutat gyakran a falu papja is együtt tette meg a búcsúsokkal, de ez nem volt kötelező. Voltak, akik a zarándoklat idején szigorú böjtöt tartottak, kenyéren és vízen, mezítláb tették meg az oda-vissza utat, különösen azok, akik valamilyen belső emberi dráma miatt vállalták a vezeklést, vagy akik úgy érezték, testi-lelki megpróbáltatásaik, betegségük vagy egyéb gondjuk miatt igen nagy szükségük van a lelki megújulásra vagy a segítségre.
     A temeriniek első megállóhelye Járekon túl, az út bal oldalán ásott kútnál volt (kb. a mai benzinkúttal átellenben). Rendszerint itt frustukoltak (reggeliztek), majd Vaskapuig (Rimski Sancevi) „egyhuzomban" folytatták az utat. Kb. délelőtt tizenegy óra tájban a vasútállomással szemközti kútnál tartottak pihenőt.
     Déli tizenkét óra és egy óra között érkeztek meg az újvidéki nagytemplomhoz, a templomudvarban (vagy korábban a mai ún. báni palota helyén húzódó réten) megpihentek, megebédeltek. A nagytemplomból az útjuk a péterváradi templomba, majd onnan a Majorban levő templomba vezetett. A templomból kijövet egy sort imádkoztak a kőből készült feszület előtt is, majd stációról stációra járva és imádkozva fölmentek a Kálváriára. Ezt elvégezvén a Kálvária alatti Jézus-sírhoz mentek imádkozni, könyörögni, gyertyát gyújtani s adományt felajánlani. Rendszerint késő délután vagy estefelé érkeztek Teklára, ahol először a feszülethez járultak, majd a „Bemegyek szent templomodba" kezdetű búcsúséneket énekelve bevonultak a templomba. Innen távozóban néhány ember elment „helet nézni": ha szerencsésebbek voltak, akkor a templomhoz közeli gyepen, ha nem, akkor a távolabbi búzatarlókon telepedtek le. Ezt a napot, vagyis a búcsúra , menetel napját búcsú böjtjinek is hívták.
     Reggeli ébredéskor az „Ébredjetek, kik szunnyadoztatok/ Akik szívből nem imádkoztatok" kezdetű énekkel biztatták a még szunnyadozókat, a tisztálkodás után gyónni mentek. A gyóntatást a papok a templomban és a szabad ég alatt egyaránt végezték, magyarul, horvátul és egészen 1944 -ig németül is. A gyónás és a magyar mise közötti időt használták fel arra, hogy a közeli szentkúthoz menjenek s ott vizet igyanak, megmosakodjanak, korsóikat, üres üvegeiket megtöltsék a csodatevő forrás vizével.
     „Ojan méj az a kút, hogy nincs feneke, de nagyon tiszta vize van. Ottand, aki, ha valami seb van a lábán, mégmossa, akkó elmúlik."12
     „Temerinbül nem tudok senkit se, aki meggyógyút vóna. Egy kúlai lány, aki egyik lábára sántított, azt nekém mutatták, hogy az a szentkút vizitű méggyógyút." 13
     A tekiai forrásvizet szentelménynek tekintették, s ugyanolyan vagy még nagyobb értéket tulajdonítottak neki, mint a szenteltvíznek. Hazatérve behintették vele a házat, az istállót, ólakat, a gazdasági épületeket, ami pedig fennmaradt, azt eltették fájós tagjaik lemosására, kenegetésére. Idősebb családoknál napjainkban is találunk tekiai vizet.
     Rendszerint még a mise megkezdése előtt látogattak el a templomtól nem messze egy magaslaton állított aranykereszthez, amely tulajdonképpen nem más, mint egy aranysárgára festett feszület. A temeriniek úgy vélik, hogy:
     „Ott is valami jelenés vót, annak emlékére lett az a kereszt csinálva. Aki nem mént el az aranykereszthö, az nem is mondhatta el, hogy búcsún vót."14
     A magyar mise után a szent fához vonultak, ahogy mondják, elbúcsúzni a Szűz Máriától. A tekiai eperfának, más adatok szerint tölgynek, melyet többszáz évesre becsültek és amely az 1980-as évek elejéig megvolt, központi szerepe van a tekiai kegyhely mitológiájában. Hosszú ideig a Mária-képet is a fára akasztották ki, mintegy Savoyai Jenő hasonló cselekedetének emlékére. Egy, a múlt század hetvenes éveiből származó kéziratos énekeskönyvben a következőket találjuk a szent fáról:15

Nézzétek csak jó hívek, itt van a Tekija,
A templomnak a sarkáná vagyon az odvas fa,
Három ága van az odvas fának,
De szép neve van Szűz Máriának,
Az Úr Jézus Krisztus drága szent annyának.

Az első ág jelenti az Atya Istent,
A második jelenti a fiú Istent,
A harmadik ág Galamb képébe,
Leszállt a Szűznek drága méhébe,
Ott testet vett magára a Szűznek méhébe.

Azért hogy ha fát láttok, jusson eszetekbe,
Fán halt meg a Jézus is, fán váltott meg minket,
Jézus szent testit Czidrus fa tartja,
Az ő szent kezit pálmára nyutja,
Végre titulusát olajfa tartatta.

Oh te édes Szűz Anyánk, mért jöttél a fába?
Szent fiam is fán halt meg én is fába jöttem.
Aranyos neve van Máriának,
Szent Anna asszony szép Ieánnyának,
Az Úr Jézus Krisztus szülő dajkájának.

Jertek ide özvegyek, jertek ide árvák,
Nézzétek csak, a fán van a mi édes) anyánk,
A hét hegyes tőr átjárta szívét,
A nagy fájdalom badjasztja lelkét,
Midőn a kereszten láta szülöttét.

A hagyomány a szent fa környékén történt csodákat egyrészt Mária egykori megjelenéséhez, másrészt a Mária-képhez köti.
     "Valamikó ott fagyasztotta még a Szüz Mária a törököket. Gyönyörű szép idő vót, és a szultán ára mönt. Vót ottan egy nagy fa, oszt abba belerúgatott, abba a nagy fába. Oszt Szüz Mária valamikó ott vót Jézussá anná (j)a fáná. Oszt akkó mégharagudott az Úristen rája, és fínyes nappal, augusztus ötödikén ojan hideg létt, hogy megfagytak a törökök az alatt a fa alatt. S annak a fának a levele ojan szép nagy levél volt, oszt minden levélen mögvót, ahogy belerúgatott a szultány. A Szüz Máriának a képe is benne vót a levélbe, mög a patkó is."16 (Az ellenség „megfagyasztása" és a nyári hóhullás összefüggésben van Havas Boldogasszony római templomának legendájával. Eszerint 362-ben az augusztus 4-e és 5-e közötti éjjelen egy öreg római házaspárnak álmában megjelent Szűz Mária, s tudtukra adta, hogy másnap, a kánikula ellenére egy bizonyos helyen havazni fog, és hogy oda építsenek a tiszteletére templomot. Úgy is történt.)
     „Ott vót egy nagy csata. Ottand ment el a török szultán, és a nagyfába belerúgott a lova. A fának az oldalába, még a fának is ott vót a heje a patkónak. Ott fattak még a törökök. Ez még a tizennégyesi háború előtt vót."17
     „Ez a nagyfa eperfa vót. De má az utóbbi időbe nagyon sárgút a levele. Szegínykém senyvedt vót, mert benne vót a patkónyom, a szultán mikor megrúgatta a lovával. Haragudott, mer a katonái ott fagytak még."18
     „A magyarok vezérinek nem vót mibe kapaszkonni, oszt azt mondta az embereinek, hogy mindnyájan mondják a rózsafűzért. Azon a hejen. A fáná. Oszt akkó a szultán nagyon mögharagudott:
     - Ez segít nekik!
     Oszt belerúgatott a fába, hogy bosszút álljon a Szűzanyán."19
     A korábban már idézett múlt századi társulatos énekeskönyv még egy tekiai ének szövegét tartalmazza, melynek az ismeretlen szerző címet is adott:20

Török császár bánatja

Itt a fáná török császár de megharagudott,
Látta, hogy a Szűz Mária felűl haladt rajtok,
Török háború jaj de szomorú,
Itt a sok török rendre mind lehul,
Ne féljetek magyarok,
ÉI még nagy annyátok.

Török császár Máriára itten fegyvert fogott,
De a golyó a törökre mind visszahullott,
Török háború, nagyon szomorú,
A sok hon fiak rendre mind le hul,
Ne féljetek magyarok,
Van még pártfogótok.

Török császár a magyarnak jobb kezét nyujtotta,
Fogadást tett, hogy a magyart soha ő nem bantya,
Ne félj, magyar nép,
A török majd véd,
Minden veszélybe segídséged lesz,
Ezt fogadta erőssen Szűz Mária előtt.

Török császár szomorúan feltekint az égre,
Óh én édes szép Szűz Annyam hova legyek itten,
Magam maradtam a nagy veszélybe,
Most leborulok színed elejbe,
Óh én édes Szűz Annyám,
Vígy föl az egekbe.

Dicsősség legyen égben az Atya Istennek,
Békesség legyen földön a jó embereknek,
Tiszteletet adjunk Szűz Annyanknak,
A Szent Joákim kedves lányának,
Az Úr Jézus Krisztus
Drága Szent Annyának,
Ammen.

    Az ígéretét álnokul megszegő ellenség és a szentképről visszaforduló golyók motívumát egy másik búcsúsénekben is megtaláljuk: 21

Tekiai drága szűzmária,
Hozzád jöttünk, egek szép csillaga,
Menyországnak királynéja.
Nemzetünknek védasszonya,
Zarándokok világító napja.

Megköszöntünk, tekiai szent szűz,
Minden vágyunk minket e helre fűz,
Szent ez a hel, mel hozzád fűz,
Mel ol szép történetet fűz
Szemink elé az ősök korából.

Az ellenség orvul megtámadott,
Szentképedre golózáport adott,
De a golyó visszaforgott,
Minden katonát pusztított,
De szentképed sértetlen maradott.

Másodízben ismét védelmezted,
Nemzetünket pártfogásba vetted,
Megfagyott a török nemzet,
Mielőtt támadni kezdett,
S megszabadult a keresztény nemzet!

Nemzetünknek koronája voltál,
Benned remélt s hozzád küldött imát,
Katonáknak rózsafüzér
Díszíté a kard hűvelét,
Igaz remény tölté be a szívét!

Szent ez a hel melre most eljöttünk,
Szent vagy vele, kit itten köszöntünk,
Tekincsél mi reánk is
Győzzön karod helettünk is
Teklának tündöklő virága
Amen.

    Az idők során a fán függő Mária-kép legendaköre tovább bővült. A harmincas években elterjed a híre, hogy egy férfi rálőtt a képre, de a golyó nem tett kárt benne, noha áthaladt rajta. A história egy háromoldalas ponyvanyomtatványon is terjedt, egy másik történet szomszédságában, amely egy kisfiúról szólt, akit gonosz nevelőszülei azért lőttek le, mert tilalmuk ellenére csókolgatta a keresztet. A nyomtatvány nem került elő, de egyik adatközlőnk még emlékezett a Szűz Mária-kép elleni merénylet versbe szedett legendájának néhány sorára:22

Ezerkilencszázharmincegynek májusába
Tizenhétnek reggelén a csendőrt fölrázta,
Karlovácról érkeztek s mentek Noviszádra,
S az utazó autósok Tekiján megálltak,
És az egyik közülük megy Mária elébe,
Egy szép imát mondott el előtte térdelve.
És az ájtatosságát midőn elvégezte,
Most egy másik is leszállt, s hozzá közeledve
- Ugye, már elvégezted ájtatosságodat?
Most már én következem - így hangzott a mondat.
Kivette a revolvert, s a Mária-képben
Belecélzott egyenest fájdalmas szívébe.
Eldördült a revorver irtózatos hangon,
A másik bosszankodva ránéz nagy haraggal.
Eldördülve a golyó túlfelén leesett,
Csoda történt, a képben nem csinált sérelmet.
..........................................
..........................................
Nagy az isten hatalma, nem hagy büntetlenül,
Megbénította nyelvét, nem tud már beszélni,
Karjai megmeredtek, nem bír semmit tenni,
Nincsen neki orvosság, az orvosok látják,
Megsértette Máriát, az isten szent anyját.

    A múltbéli csodás események mellett a „tekijai nagyfa" tiszteletét növelte, hogy a fa levelének és kérgének gyógyító erőt tulajdonítottak, s szentelményként használták.
     „Aszondják, hogy annak a fának a levele, a szíve még télen is zöld vót. A fa levelit hazahoztuk, meg a kérgibül is egy kis darabot. Amikor a fa már kiszáradt, a fatörzsből véstek ki szilánkokat. Ez jó vót, ha a házba vót, szent dolog vót. Mindenre kihatott."23
     „Az én öreganyám összekötte a leveles ágakat, oszt főkötte a gerendára. Tűz ellen."24
     „A fa levelit az álatoknak adták, a gajjakat főszúrták az ólba vagy az istálóba a tető alá, hogy legyen szerencse."25
     „Ennek a fának az ága gyógyított. Ha valakinek nagy fájdalmai vótak, tetünk neki a feje alá. A szentkútrú vizet hoztunk kelés ellen."26
     Mások a fa leveléből, kérgéből, szilánkjaiból teát főztek, de volt, aki egyegy levelet évekig őrzött az imakönyvében.
     Mielőtt haza indultak volna, vagy már korábban is, aki akarta, az a templom bejáratánál „egy nagy könyvbe" belírhatta a kívánságait. A templom bejáratánál baloldalt láthatók azok a mankók és botok is, amiket a gyógyultan távozók hagytak maguk után. Régebben fogadalmi adományként áldozati szobrocskákat (offereket) is vittek a Mária-képhez, de Páduai Szent Antal tiszteletére is, ez a szokás azonban inkább a németek körében élt. Leginkább a beteg testrészt vagy állatot formázták meg viaszból, fából, agyagból vagy fémből."27
     A búcsú nemigen múlhatott el anélkül, hogy ne vettek volna az árusoktól búcsúfiát önmaguknak, gyerekiknek, szeretteiknek vagy választottjuknak. A hely szellemének megfelelően a gyermekek számára szinte kötelezően vittek kis cserépkorsót vagy kiskantát, de mézes olvasót, és faragott, díszített botot is.
     A zarándokút két napja valamint az ott töltött éjszaka nemcsak az áhítat megnyilvánulásaira adott lehetőséget, sok esetben alkalmas időpontja volt lányok és legények összeismerkedésének, összeboronálásának is. Az emlékezet nemcsak ájtatosságokat, de tréfákat, anekdotákat is megőrzött:
     „Hát éccé égy búcsú alkalmával nagyon hideg vót, oszt nem bírtam elaludni. Mer akkó még ott aludtunk. A reggeli mise előtt meggyovontunk, megáldoztunk utánna, oszt indútunk haza. No oszt, gondótam, úgyse lássa senki, majd én béhúzódok a gyontatószékbe, ott mégis melegebb van. No, hajnába arra ébredek, hogy má egísz nagy sor áll asszonyokbú, lányokbú, de má az éggyik gyün is bé, hogy nem érkeztem kiménni. De má mondja is, a bűneit sorolja. Épp egy temeríni menyecske vót. A Viktor nénéd. Hát mit csináljak, föloldoztam, de így méggyontattam ott akkó vagy ötöt. Mán odahaza, pár nappa kísűbb tanákozok vele, oszt viccbű kezdem ám soróni a bűneit, aszongya:
     - Jóska, te hallgatództá!
     - Nem hallgatództam én - mondom -, hanem én gyontattalak még. Nem akarta elhinni."28
     Mielőtt megindult volna a temeriniek menete hazafelé, búcsúképpen a következő szent éneket énekelték:29

Elvégeztük ájtatosságunkat,
Bevégeztük szent imádságunkat,
Bárcsak mi is úgy végeztük volna,
Mind egykoron Szent Domonkus atya.

Szent Domukus letérdelt a földre,
Síró szemét függeszté az égre,
Ó, szentséges Szűzanyám, Mária,
Fogadd tőlünk ájtatosságunkat.

Felajáljuk élőkért, holtakért,
A nagy kínban szenvedő lelkekért,
Ó, hallgass meg minket Szüz Mária,
Kik itt kérünk, Új Jézus szent anyja.

Jaj Istenem, de sokat vétettem,
De bűnbánatot még nem végeztem,
A Szentírás aztat bizonyítja,
Bánat nélkül nem mék menyországba.

Ó, fájdalmas szentséges Mária,
Nyerj bűnbánó könnyeket számunkra,
Nyerd meg nekünk a bűnbánó könnyet,
Hogy találjon fiadnál kegyelmet.

    Az útvonal ugyanaz volt, mint Tekia felé, azzal a különbséggel, hogy nem tértek be az útbaeső templomokba. Amikor átlépték a falu déli határát jelképező vasutat, a templomtoronyban meghúzták a harangokat, így adva hírül a zarándokok szerencsés hazaérkezését. 1945 után a gyalogos zarándokutak megszűntek, hiszen a hatóság, akárcsak a többi kelet-európai kommunista államban, rossz szemmel tekintett a népi ájtatosság e megnyilvánulási formáira. Ennek ellenére Tekia továbbra is fontos szerepet játszik Temerin katolikusságának vallásos életében, noha a zarándokhely egykori fénye kissé elhomályosult, különösen azóta, hogy a szervezett vallási turizmus lehetőséget teremtett távoli tájak katolikus kegyhelyeinek gyors és fáradságmentes elérésére is.30

Jegyzetek

    1. Szerémség már a Hunyadiak korában fontos zarándokhely volt, ugyanis Újlakon (a mai lIlokon) Újlaki Miklós erdélyi vajda birtokán temették el 1456-ban Hunyadi János fegyvertársát, Kapisztrán Szent Jánost. A pestisben elhúnyt ferences barát sírjánál hamarosan több csodás gyógyulás történt, ezért 1460-ban a sírnál történt csodákról jegyzőkönyvet állítottak össze, melyet a város olasz származású jegyzője, Arezzói Guido vezetett. Összesen 788 csoda leírását jegyezték fel melyek magyar fordításban a Népélet és jogalkotás a középkori Újlakon c. kiadványban olvashatók. Noha a törökdúlás idején vidékünk szinte tejesen elnéptelenedett, és a középkori lakosság s a XVlll-XlX. század idetelepülői között jelenlegi ismereteink szerint nincsen folytonosság, említsük meg, hogy a mai Bácska területéről is igen sokan elzarándokoltak Kapisztrán sírjához. Bizonyos, hogy a mai Temerin területén volt hajdani magyar falvak (Temeri, Szentgyörgy, Acsa, Almás, Aranyad) lakói is buzgón látogatták a kegyhelyet. Fügedi Erik történész térképe alapján két Temerinhez közeli középkari magyar faluból származó zarándokokkal esett meg csoda. Az egyik falu Szentgyörgy, amely a mai Gyórgya határrészben feküdt, a másik pedig Boldogasszonytelke, amely azonos a mai Boldogasszonyfalvával (Gospodincivel). Ennek részben ellentmond a Jegyzőkönyv 722. bejegyzése, mely Szentgyörgyöt Apáti közelében véli tudni. Ugyanakkor két Acsára vonatkozó fejegyzést is találunk (12 és 82), amit Bősendorfer Josip Crtice íz slavonske povjesti c. munkája alapján Fügedi Sarengraddal azonosít, ami viszont korántsem ilyen egyértelmű különösen ami a 82. bejegyzést illeti.
     2. Gyetvai, 70-71. p.
     3. Bálint-Barna, 102-103. p.
     4. Bálint, 162-165. p.
     5. Berecz 109, p.
     6. A Mária-schneei bucsu. Temerini Újság, 1929. augusztus 4., 3. oldal, valamint: Kivitték a Mária-képet a máriaschneei bucsujáróhelyre. Temerini Újság, 1930. április 27., 3. oldal
     7. Samu József (sz 19 17), 1985
     8. Dányi Károly (sz 1928), 1996
     9. Temerini Újság, 1939. augusztus 27
     10. Dányi sz. Tolvaj Mária (sz 1922), 1996
     11. Ternovácz sz Szűcs Erzsébet (sz 1974), 1996
     12 Lukács sz. Pálinkás Mária (sz. 1906), 1984
     13. Ternovácz sz Szűcs Erzsébet (sz 1914), 1996
     14. Varga Károly: „Liget" (sz. 1977), 1996
     15. Kéziratos énekeskönyv „Uracs János Temerín" beírással a fedőlap belső oldalán. Alatta - másik tintával és más kézírással - a következő feljegyzés olvasható. „Ez a könyv nem Uracs János könyve hanem az 1870 -80. és 90 es években nála lévő máriia társulatossaké azaz a társulat tulajdona. Kelt 1905 november 30 án" Az idézett ének a 168- 169. oldalon található.
     16. Micsutka sz. Tóth Erzsébet (sz. 1997), 1982
     17. Jakubecz sz. Surján Ilona (sz 1924), 1996
     18. Dányi Károly (sz 1928), 1996
     19. Dányi sz. Tolvaj Mária (sz 1922), 1996
     20. Uracs-féle énekeskönyv, 169-770. oldal
     21. Dányiék társulatos könyve, 182. oldal A kéziratos énekeskönyv a múlt század végén keletkezhetett.
     22. Dányi sz Tolvaj Mária (sz 1922), 1996
     23. Varga sz Pető Ilona (sz 1976), 1996
     24. Jakubecz sz Surján Ilona (sz 1924), 1996
     25. Ternovácz sz Szűcs Erzsébet (sz 1914), 1996
     26. Lukács sz Pálinkás Mária (sz. 1906), 1984
     27. V. ő. Bálint-Barna, 233, oldal
     28. Varga József (sz 1903), 1974
     Itt kell megjegyezni, hogy Tekiára eljártak a temerini kúdúsok (koldusok) is. Ők azonban nem a zarándokokkal mentek, hanem már egy-két nappal korábban. A szentkút, a templom és a nagyfa környékén telepedtek le, irányítójuk a kúdúsbíró volt. Egy, a kiállhatatlan természetű emberekre vonatkozó szólás őrzi az emlékét. "Rosszab, mind a kúdúsbíró Tékiján."
     A koldusok egyébként külön színfoltját képezték Temerin társadalmi életének. Például Szent Antal napján (június 13-án) minden évben úgynevezett szentantalkenyeret osztottak a számukra. Életmódjukról paródiák is születtek, az országszerte ismerit koldusének paródiát („Jeruzsálem felé vezet egy gyalogút" kezdettel énekelik ítt) 1988-ban közöltem a Temerini néphagyományok c. kötetben.
     Kevésbé ismert paródia az alábbi:
     „ Valamikor régén az volt a divat, hogy a szegény nem vehette el a gazdát, a gazda még nem méhetétf szegéllegényhez.
     Megszerették egymást egy fi(j)ú meg egy lány, az eggyík szegény vót, a másik még gazdag. Nem engedték, hogy ősszekerüljönek. Akkor megöregédtek. És ementek a faluba kúdolni, mer akkor az volt a divat, az öregek kúdolni mentek. Az eggyík egy nagy kabaktököt akasztott a nyakába, a másik még egy tarisznyát. És ahogy kúdoltak, összetalálkoztak egy hózná, nagyon megörűtek egymásnak és akko ékezdtek énekelni:
     Hopp, szent asszony, isten lánya,
     Gyere veéem egy pár táncra,
     Fogd a tököt, hogy ne lógjon,
     Hogy a cukor ki ne follyon!"
             (Varga Verona, 52 éves, 1974, gy Zavark László)
      29. Varga sz Pető Ilona (sz 1976), 1996
      30. A tekiai búcsújáróhelyre vonatkozó Mária-énekek lassan feledésbe merülnek. Éppen ezért egyre becsesebb értéket képviselnek a régi, kéziratos énekeskönyvek, amelyekbe részben egykori ponyvanyomtatványok énekei kerültek be, részben jótollú kántorok, előénekesek által szerkesztett szővegeket őriznek.

Irodalom

      BÁLINT Sándor: Bácska kegyhelyei. Kalangya, Xll., 1943/4.
      BÁLINT Sándor-BARNA Gábor: Búcsújáró magyarok. A magyarországi búcsújárás története és néprajza. Szent István Társulat, Budapest, 1994.
      BERECZ Sándor: Kegyhelyeink története, (Második, bővített kiadás), Temerin, 1979.
      CSÁNKl Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában ll, 1894.
      CSORBA Béla: Temerini néphagyományok, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1988.
      CSORBA Béla: Temerin környéki települések a XV. században. Temerini Újság, 1987. márc. 19.
      DEDEK C. Lajos: Szentek élete. Budapest, é. n.
      GYETVAl Péter.: Egyházi szervezés, főleg az egykori déli magyar területeken és a bácskai Tisza mentén. Görres Gesellschaft, München, 1987.
      HEGEDŰS Antal.: Népélet és jogalkotás a középkori Újlakon, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1983.
      SZENTHELYI-MOLNÁR István-MAUKS Máría: Magyarország Szűz Mária kegyhelyei. Búcsújárók könyve. Szent István Társulat, Budapest, 1988.