Szendrey Ákos

ADATOK A MAGYAR BÚCSÚJÁRÁS NÉPRAJZÁHOZ

(Ethnographia, LI. évf. 1940., p. 87–90.)

„Feltűnő, hogy a búcsújárás szakszerű kutatása, tanulmányozása még alig indult meg”, írja Bálint Sándor (Ethn. 50:193.); itt ugyan a „szakszerű” szón van a hangsúly, de alább egy szegedi s egy gölnicbányai rövid leírás után már ezt olvassuk : „Több leírással sajnos alig rendelkezünk.” Pedig bizony a Magy. Népr. 50 forrásadatot sorol fel kétoldalas összeállításának repertóriumában s Eckert Irma is részletes leírását adja a Kalocsa-vidéki búcsúk rendjének, különböző imádságainak és énekeinek (Ethn. 48:179., 437.). Olyan gazdag tehát már ez az anyag, hogy alig hiányzik belőle olyan igazán „néprajzi” adat, amelyet Bálint mostani összeállításában felhoz, sőt igen sok olyan van benne, amit ő nem ismer. Itt csak ezeket állítom össze.

A templombúcsuról már Bod Péter megemlékezik: „Azt a napot, amelyen felszenteltek valamely templomot, esztendőnkint megülték nagy vígassággal, vendégséggel és sokadalmazásokkal; mivelhogy sokan gyűlnek egybe az emberek, a kereskedők mindjárt ott szoktak termeni a magok áruikkal.” (Sz. Heort. 173.). A búcsúk második fajtája a fogadalmi búcsú. Bálint ezek közül csak az aradiak radnai pestis-búcsújárását említi, pedig van több is és megfigyelhető, hogy valamennyi Mária-napra esik. Ilyen pl. a nagyszombatiak nov. 22-iki búcsúja is a sasvári Szűz Mária-képhez, amely 1708-ban megkönnyezte a város pestisben pusztulását (Pozsony vm. mon. 179.), s e vallásos eredetű búcsúk közé tartoznak a helyi csodás események színhelyéhez vagy tárgyához rendezett búcsúk is (Magyar mondatípusok és tipikus motívumok, Ethn. 33:58—59. Apróbb szokások és szokástöredékek, NNy. 1:6.), mint amilyenek a Mária-, vagy más betegséggyógyító források búcsúi, pl. Bényen pünkösdkor a szemfájósok kutacskái (Népr. Ért. 14:38.), Kadicsfalván áldozócsütörtökön a fejfájósok potthárdforrási búcsúja (Orbán I:115.). A fogadalmi búcsúk igazi népi fajtái azonban nem ezek, hanem a történelmi események emlékbúcsúi. Már a Magy. Népr. megállapítja róluk, hogy rendesen az évforduló napján tartják őket, s hogy népi szertartásaik helyi és jellegzetes különbségeit az eredetükhöz fűződő monda magyarázza meg (4:298.). Ezek a győzelmi búcsúk eddigelé mind csak Erdélyből ismeretesek. Ilyen a torockószentgyörgyi a Torockói Illés mongolok felett aratott győzelme emlékére (Orbán 5:225.), aztán a fitodi a tatárverő Xántus Keresztély királybíró kápolnájánál (Orbán 2:32.), a csíkszentdomokosiak bűnbánó búcsúja Báthori Endre agyonveretése miatt (Szádeczki: Csíki Krón. 206., Nagy: Mo. kép. 1:195., Orbán 2:91., B. H. 1883. VI. 23., Magyarság 1928. VI. 24.), a csíksomlyóiak pünkösdi búcsúja a Silátor-kápolnához a János Zsigmond protestáns térítőinek visszaverése napján (Orbán 2:12.), de egyéb történelmi események búcsúval való megünneplésére is vannak adataink. Ilyen a szépvízi búcsú, amelyre a Somlyóról kivándorolt kilenc moldvai falu lakossága az elköltözés fordulóján minden évben megjelenik (Orbán 2:76.) s Nagyszöllősön Szentháromság napján a feketehegyi búcsú a Perényi Pétertől legyilkoltatott barátok lelkének kiengesztelésére (Vas. Újs. 2:23.).

Meg kell azonban itt említenünk azokat a búcsúszerű társas-kirándulásos mulatságokat is, amelyeket egyes protestáns községek lakói rendeznek valamely történelmi esemény emlékére, mert nem lehet tudnunk, vajon nem katolikus koruk emlékei ezek. Ilyenféle a debreceni cívisek nagyerdei „kálvinista búcsúja” állítólag annak emlékére, hogy elrabolt lányaikat itt mentették meg a váradi basa janicsárjaitól (Löcherer: Derecske monogr. 18.), s ilyen a homoródi „unitáris búcsú” a Zsengére hegyén az újbúza úrvacsorájának örömére (Orbán 1:71.), és ide sorozható végül a tótság „evangélikus búcsúja”, a hosztina, azaz a templom felszentelésének búcsúszerű emlékünnepe, amelyen a másuttlakó és katolikus magyar rokonok is meg-megérkeznek (Nagy: Mo. kép 2:146.), meg aztán a szeptember első, népi néven őrangyalvasárnapján a szokolyai reformátusok búcsúja is, amelyet a katolikusokéval egyszerre épült és szentelt templomuk évfordulóján tartanak nagy lakomázással és tánccal (Népr. Ért. 30:303.).

A búcsújárás hagyományos rendjére is vannak olyan feljegyzéses adataink, amelyeket Bálint nem ismer. A palócok vendégségnek (Nyr. 5:326.), Csíkszentdomokoson megyének (Nyr. 32:328.) nevezik, Kalocsán pedig torkosbúcsú a nagyboldogasszony napi búcsú neve (Ethn. 48:176.), és Hontban subáboknak hívják a Márianosztrára menő búcsúsokat (Nyr. 6:271.). Nagykörűn már az előtte való héten nem fürödnek a búcsúra menők (sgy) s a régibb feljegyzésekből úgy látszik, hogy kötelezőleg fehér volt a búcsúruha (Ethn. 49:420.) és a szépvízi búcsúra ma is fehér a szokásos ruhaszín (Orbán 2:76.). Ajakon a kisasszonynapi búcsún csak legények és leányok vesznek részt, a házasok és öregek a nagyboldogasszonyi búcsúra mennek. (NNy. 6:161.). Kalocsa vidékén a templomban vagy keresztjénél gyülekeznek, kezükben egy kosár ennivalóval és az ünneplős ruha csomagjával, s mezítláb és kenyéren-vízen böjtölve teszik meg az utat (Ethn. 49:176.), mint a tót evangélikusok is (Nagy: Mo. kép. 146.). Menet közben nem szabad visszatekinteniök, s ha két búcsúsmenet összetalálkozik, zászlóikat meghajtják egymás felé, ha pedig Mária-szobor is van velük, összeköszöntetik őket, azaz az út két oldalán megállnak, aztán a két szobrot három lépésre előre viszik, majd ismét hátra, s csak ennek még kétszeri megismétlése után indulnak újra útnak (Magy. Népr. 4:299.).

Külön figyelmet érdemelnének a búcsúsénekek is, mert egyrészt a népi szertartás teremtményei, másrészt a népköltés vallásos termékei. Eckert Irma Kalocsa-vidéki gyűjtésében részletesen ismerteti e búcsúköltészet fajait. Vannak indulási, útközi s templomhoz érkezési énekeik; az útköziek a kegyhely legendájának epikus alakba foglalásai, Mária életéről szólók, tulajdonságait magasztalók, Mária és Anna jótetteit dicsőítők, Mária és Jézus nevéről s a Jézus szívéről zengők, de vannak saját bűnbánó himnuszaik, könyörgő és jó termést kérő énekeik is. A szépvízi búcsú hagyományos Mária-éneke így kezdődik: „Zeng az erdő, zúg a levele Mária örömére”, a csíkszentdomokosi Báthori-búcsú siralmas énekének feljegyzését pedig már 1816-ból ismerjük (Orbán 2:91.), de más forrásokból egyéb búcsúénekeket is ismerünk. (Mo. és a nagyvilág 1867:127., s a búcsú történetével foglalkozóknak ismerniök kell Északi K. cikkét a Keresztény Magvető 25. évfolyamában, de össze kell szedniök vidéki folyóirataink helyi leírásait is, mert az igazi helyi szokásokat csak innen ismerhetik meg, pl. Nagykároly és Vid. 1887. III. 16. 24. sz.)

A búcsúköltészettel kapcsolatban kell megemlékeznünk a tréfás búcsúénekekről is; például csak kettőt hozok fel gyűjteményünkből. Az egyik szatmári emlék: az éneklőmondó figyelmezteti a búcsúsokat: „Vigyázzatok, mert itt egy nagy lyuk van”, az elmélyült búcsúsnép azonban nem veszi észre a a figyelmeztetést és rázengi az ének dallamán, hogy: „Vigyázzatok stb.”; s amikor előmondó felmérgesedve rájuk kiált: „Szamarak, én nem azt mondom”, a búcsúsok most is hűségesen ismétlik az előmondást. A székelyek régebben azt hitték, hogy a Szentanna tavában sárkány él, s a szentannatavi búcsú litániás könyörgéseiben ennek pusztulásáért is imádkoztak, a pap előmondására: „Az e tóban lakó szörnyeteg” így litániáztak: „dögöljék meg és vejszen el”. S amikor a papok ezt a könyörgést elhagyták, a sorrendhez hozzászokott nép az itt említett szent nevére is ugyanezt a „dögöljék meg”-et zengte rá (Nagy: Mo. kép. 2:188.). Profán dolgok ezek, de azért mégis hozzátartoznak a búcsú néprajzához.

Említettük azt is, hogy a helyi búcsúk szertartásos rendje sokszor csak a néphagyományban találja magyarázatát. A Moldvába kivándorolt csíksomlyóiak ivadékai minden évben eljönnek a rokonsági búcsúra: a somlyóiak a szépvízi romoknál fogadják őket, s találkozásukkor összeérintik zászlóikat (Orbán 2:76). Ugyancsak a csíksomlyóiak pünkösdi búcsúján a diákok után előbb a háromszékiek, aztán a gyergyóiak, majd a fel- és alcsíkiak sorakoznak, mert 1559-ben is ilyen rendben vonultak János Zsigmond unitárius térítőinek serege ellen (Magy. Népr. 4: 298.). A Kalocsa-vidéki búcsúsoknak külön énekeik vannak a kegyhely elé érkezéskor s külön énekeik a kegyhelyre való belépéskor is.

A búcsú előtti napokon nagy takarítást csinálnak, s újra meszelik a házak elejét és nagy a sütés-főzés is, mert vendégeket vár mindenki. Bágyogon elmaradhatatlan a libahús (Nagy 1:82.) s érdekes búcsújelenet a székely vendégfogdosás is: az asszonyok a férfiakra bízzák a templomozást, de a mise végére ők is a templom elé gyűlnek, hogy minél több vendéget kaphassanak el (Orbán 2:57.).

Amint a vendégek lepakolnak, a gazdával és a legény-leánynéppel a vásári sátrak közé s táncolni indulnak. Veszik a búcsúfiát egymásnak s az otthonvalóknak (Bánság, Szeged, Heves m., Csallóköz Tsz. 1:187., Eger, Ethn. 20:236.), s járják a táncot (Kadicsfalva, Orbán 1:115., Pozsony vm. mon. 242., Mohl: Lövő 23.), a Hegyháton kocsmában lombsátor alatt (Ethn. 11:360.), Bágyogon azonban magánházakat fogad a fiatalság (Nagy 1 : 34.); Lengyeltótiban az erre való költséget úgy szerzik össze, hogy a legények a falu legszebb lányával sorra járják a házakat azzal, hogy a menyasszonynak kelengyére van szüksége s a pénz fejében az adakozónak szabad a lányt megcsókolnia (Ethn. 6:228.). Szanyban a templom előtt járják a délelőtti verbungóst (Bokrétások Lapja 1935. VIII. 7.), Vitnyéden is s itt a délutáni táncról minden kocsmából egy-egy liter bort küldenek a kántornak (Uo. 1935. VIII. 27.).

A forrásbúcsúk mosakodó szertartásairól már fentebb megemlékeztünk; itt még csak arra utalunk, hogy néhol, mint pl. Bényben is, a búcsúról hazavitt forrásvíznek nagy gyógyítóerőt tulajdonítanak.

Végül hozzátartoznak a búcsú vásári képéhez a koldusok is a maguk alkalmi imáival és énekeivel.

A délután azonban nemcsak tánccal telik el, hanem játékokkal és itt-ott legényversenyeket is rendeznek; érdemes volna ezek részletes megfigyelése: vannak-e a játékok és versenyek között külön búcsúsfajták, mert pl. Kisbaboton a búcsú napját azért hívják „szent Sulyok napjá”-nak, mivel azt tekintik első legénynek, aki egy sulykot a legszebb ívben dobta át egy háztetőn (Nagy: Bágyog 2:48.). Az itallal, tánccal és játékkal járó vetélkedés sok helyt verekedésre vezet (Kadicsfalva, Orbán 1:115., Csíksomlyó, Orbán 2: 13., Hegyhát, Ethn. 11:360., Felvidék, Nagy: Mo. kép. 4:146.).

Amint a felhozott adatokból kivehető, a nép életében a búcsú nemcsak vallásos cselekmény, hanem a fiatalság ismerkedő alkalma is, sok helyt majdnem „leányvásár”, barátságkötési alkalom; ez az oka, hogy még a protestánsok is sűrűn megjelennek rajtuk (Magy. Népr. 4:299.).

Hazainduláskor a templom gallyaival való felzöldágazásról már Dugonics is megemlékezik, s így Bálint a rá vonatkozó közmondás magyarázatát is megfelelőbb helyről idézhette volna. A hazamenetnek is vannak Bálinttól nem említett részletei: Kalocsa vidékén a kegyképtől búcsúénekkel köszönnek el, — Ecséren ugyanazon (B. H. 1883. VI. 10.), másutt azonban más úton térnek haza, mint amelyiken jöttek, — a csíksomlyói csángó búcsúsokat a szépvízi romokig kísérik s itt a fogadáshoz hasonló táncos lakomával ígértetik meg velük a jövő évi viszontlátást. A fegyelem azonban már sokkal lazább: több a beszélgetés és kevesebb az ima, a templomokat azonban most is énekkel üdvözlik. Otthon nem mindenütt a határnál, hanem pl. Kalocsán és Domoszlón a cinteremben fogadják őket; a Bálint közölte a domoszlói litániás fogadtatást azonban már a Magy. Népr. is leírta (4:299.). Kalocsán az énekes hálaadás után elszéled a búcsús csapat, és hazaviszi az áldást az otthon maradottaknak, és szétosztja a búcsúfiát is.

Sok minden volna még, amit a búcsúval kapcsolatban előadhatnánk, de a vallásos néprajz értelmezésében nagy az ellentét köztünk és Bálint között. Mi csak azt tartjuk a vallásos néprajzba tartozónak, ami népi, azaz népi eredetű, vagy pedig a papi, egyházi rendelkezések népi átalakítása, s nem egyházhatósági rendelkezéseknek papi felügyelet alatt való végrehajtása. A vallásos néprajz nem egyháztörténelem, s e kettő összekeverése egyik legnagyobb hibája a vallásos néprajzzal kísérletezőknek. Következő dolgozatomban éppen ezt óhajtom részletes rámutatásokkal kifejteni, s egyúttal vázlatát és kérdőívét akarom adni a magyar vallásos néprajz anyagának.

*

Beiträge zur Volkskunde der ungarischen Wallfahrten

Ausführliche Zusammenstellung auf Grund der bisher bekannten, von verschiedenen Gegenden herstammenden Aufzeichnungen der Volksbräuche der Wallfahrten, mit einem zusammenfassenden Hinweis auf den Problemkreis der religiösen Volkskunde.

_______________________

Szendrey Ákos (Kolozsvár, 1902–Bp., 1965): néprajzkutató, a történettudományok (néprajz) kandidátusa (1962). 1947-ben a bp.-i egyetem bölcsészeti karán magántanár. 1927–30-ban az MNM régészeti osztályának, majd a Néprajzi Múzeum munkatársa, ahonnan helyettes főigazgatójaként vonult nyugalomba 1963-ban. Elsősorban a magyar néphit és népszokások kutatójaként vált külföldön is ismertté, de foglalkozott a népi társadalom kérdéseivel is. – Főbb művei: A sirató (Szeged, 1937); A magyar néphit kutatása (Bp., 1948); Die Vorbereitung der Hochzeit und der Abschluss des Ehevertrages bei den Ungarn (Bp., 1958). – Irodalom: Sándor István: Sz. Á. (Nekrológ, Ethn., 1966); K. Kovács Péter: Sz. Á. élete és irodalmi munkássága (Népr. Ért., 1966).

Diószegi Vilmos (Magyar néprajzi lexikon. Főszerk. Ortutay Gyula. 4. kötet, Bp. 1981., p. 644.)