A régiségben a Mindenség parancsa, rítusrendszere szabályozta az ember természetes közösségeinek (család, nemzetség, törzs) életét.
Ennek lehetősége a velünk születő „kódrendszerben" adott; miképpen az is, hogy félretolhatjuk a kézenfekvő egyszerűt, s kitaláljuk helyette saját dicsőségünkre a látványos, csábos másikat, amely testünkre ígér kényelmes, pompázatos ruhát, miközben a lelkünk didereg. Európa már régtől és egyre inkább ez utóbbit műveli. E féloldalasan fejlődő óriás a ráció megszállottja, és az áhított helyébe kitalálta magának, s kitaláltuk mi magunknak a váltás és önmegváltás modern és véres mítoszát, rítusát. Az eredendően heterogén emberi világban a homogént, a vegytisztát próbálta működtetni Hitler, csakúgy, mint Sztálin. Hitler a kitalált törvény adta Káosz helyébe a túlszabályozott, a kitalált Rendet emelte. Az ősi germánból kiemelte mindazt - és csupán azt! - ami célját szolgálta. Vette, egyebek között, a svasztikát; az őskortól minden nép, nagy nemzetség jelkészletében föllelhető, mozgást, fordulást, átváltozást, időt igéző formát; s a kétféle svasztika közül is csak az egyiket
. A másik két alapjelet: a „nyitottság" 
és a „zártság"
ősi képletét figyelmen kívül hagyta. Ez
utóbbiak mindenekelőtt a tér sajátosságát mesélik el, nyugvó formák, s a szerves műveltségben általában az idő kétféle jelével egybeírva jelentkeznek (lásd ábránkon); s nemcsak
hímzésen, s kőbe-fába faragva, hanem a mítoszok és rítusok szerkezete s „rendezője"-ként.
A környezetétől megfosztott, csupasszá tett jelet, amely formai tulajdonságából következően mozgásra, cselekvésre ösztönöz, „lábujjhegyre" állította, fokozva ezzel eredendő lendületességét. Eképpen alkalmassá vált a villámgyors, gondolkodás nélküli, tébolyig fokozható cselekvés megidézésére. (A középkor gondolkodásában a kimondott szónak, a lerajzolt formának varázsos ereje van.) A lábujjhegyre állított svasztika, a horogkereszt a vörös drapériamező
fehér
kör-udvarában kapta meg igazi erejét. A vörös szín vonzata a lendületesség, csakúgy, mint
formában a svasztikáé. Hasonlóképpen, és hasonló céllal születtek az indulók, s a dagályos,
indulatos hanglejtéssel és taglejtéssel tűzdelt - szónoklatok, és a megdönthetetlen
hatalmat
szuggeráló hatalmas betonstadion. Aztán már csak az eszközökhöz kellett igazítani a rítust: a mesterséges, alkalmi, javarészt egyenruhás „fajtiszta" közösségek fáklyás, indulós körmenetét, a modern anti-zarándoklatot; s a nagygyűlést, amelyen a stadiont égig érő horogkeresztes vörös zászlók övezték - és a precízen megfelelő magasságú emelvényen, a mindig alulról látott és titokzatosan megvilágított földi istenség, a vezér mutatta be a kitűnően megrendezett misztériumjátékot. E rítus - nem csak a hangszórók miatt - a zaj volt maga: a pusztítás és pusztulás fészke, a szomjazó léleknek -a szupernarkotikum. A bolsevizmus, lényegét tekintve, azonos módon és tartalommal kreált korbácsos feketemisét, teremtett földi istenséget. Az előbbi a porosz szellem vadhajtását virágoztatta ki, emez a „cárit" fokozta őrületté. Európa ma már joggal szégyenli szélsőségeit; s szeretné kívülhelyezni kultúráján. Pedig szabadulni csak akkor tud e mais kísértő rémektől, ha elismeri, hogy belőle, s féloldalassága miatt nőttek nagyra e torzszülöttek; és imitt-amott még segítette is növekedésüket. A feketemisék mellett mindig létezett és létezik ma is a valóságos mítosz és rítus, amelyet a „benti' és egyben a „fönti" hatalom rendez és igazít. A Mindenség örökkön időszerű parancsát tiszteletben tartó, magát gyarlónak, esendőnek ismerő (és elismerő!) természetes közösségek zarándoklata, misztériumjátéka. E közösségek nem a játékra hatalmi szóval kijelölt, kinevezett helyeket keresik fel, hanem az Isten által varázsos erővel megáldott, csodás cselekedetekkel megmutatott szent helyeket; s nem akármikor kinevezett ünnepen indulnak útnak fölkeresésükre, de akkor, amikor a változások és átváltozások esztendős ritmusában annak alkalma, s szüksége érik. |
Székelyszenterzsébeti abroszközép világ-virága a XVIII.
századból. A nyitott és zárt formakettős fölülnézetei a tér,
a nyugvó tulajdonság megidézői; a forgásképlet kettőse,
amely cselekvésre ösztönöz oldalnézetű: a napirányú
forgás a lendületesebb, az ellenkező irányú forgásrend
"fékezi" a lendületét. A nyitott belső formában jelen van
a zártság is, miképpen a nyitottságot körbeölelő zártságban szirmossága okán a nyitottság; egyik sem kizárólagos, csupán meghatározó érvényű.
|
Szinte valamennyi kegyhelynek jellemzője a kora keresztény, vagy „pogány" előtörténet. A csíkcsomlyói ferences kegytemplom bejáratánál a környékről származó pogány áldozókő található.
Máriaradnát már a XVIII. századtól egyre több zarándokmenet keresi föl Kisasszony napján (szeptember 8.); századunk elején a szegediek több ezres búcsúközössége már szeptember másodikán útnak indult, hogy időben odaérhessen. A régi ember a testet, lelket elgyötrő kemény nyári munkák után gyalog indult a hosszú útra, hogy elnyűje maradék erejét is, hogy az így vágytalanná tett testben tisztán éghessen a lélek; alkalmas legyen a Teremtővel való titokzatos egyesülésre, az áhított szükséges tisztulatra.
Az 1991-es háromnapos búcsúalkalomra - először a diktatúra összeomlása után - ismét tízezrek zarándokoltak el. Igen sokan gyalog jöttek most is, nem csak a közeli Bánátból, hanem Mezőség messzi falvaiból is. Némelyek közülük térden csúszva tették meg az utolsó száz métereket, s térden járták körbe háromszor az oltárt a javarészt fehér, más-más mintájú lobogók alatt - s valamennyi vezeklőnek tiszta ember arca volt... És nagycsaládok jöttek: gyerekek és vének, és nemzetség vonult egy-egy búcsúkereszt alatt.
E szentséges helyen bánáti horvát, szerb, bolgár és német együtt imádkozta a Miatyánkot a magyarországi, mezőségi, bihari, szilágysági, székelyföldi, moldvai magyarral; együtt az erdélyi és jási románnal; együtt szlovákkal, csehvel és cigánnyal. A legtöbb katolikus volt ki eljött, de voltak ortodox hitűek számosan, s görögkatolikusok, reformátusok, pünkösdisták és Jehova hívei is. Egymás ellen uszított nemzetek és vallások búcsúközösségei itt Isten kegyelméből együtt volt, és nem csak formálisan.
A templomban, ahova egész éjszaka szakadatlanul érkeztek a beköszönő búcsúközösségek, ahol egész éjszaka hangzott az ének és szólt az imamalom - jelen volt az emberi gyarlóság is. Ott volt a csak kíváncsiskodó, az aki lopni jött, aki pletykálkodni, aki dicsekedni; időnként túlbuzgó ének és ima hallatszott (miképpen a búcsú sátraiban is javarészt giccset kínáltak, ritka volt a míves munka: a gorzafalvi csángó cserépedény, s a román kosarasok árui).
Mégis ott, a virrasztás éjszakáján az oltár fölött a hatalmas barokk aranysugarakkal éke- sített kegykép élővé lett - az istenszülő örök Boldoganya mindent megbocsájtó szeretete ölelte egybe az esendő sokféleséget, s az egész templom, s aki bent volt az is mind - kotlósmeleg szentséges asszonnyá változott.
A búcsú rítusának csak egy részét szabályozták a jelenlévő különböző egyházak. A templom nyugati oldalához toldott vasfülkére mindig tucatnyi ember szorította a fülét, hogy hallja a berekesztett Mária könnyeinek alig-neszét; s néhány esztendeje még hajnalon sokan mentek föl a templom mögötti dombra, hogy a fölkelő Napnak, a Napban minden reggelen föltámadó, nekünk új életet hozó Krisztusnak mondják el bűneiket. A kereszténység ideológiája itt alig-alig volt jelen. A Mindenség időszerű üzenete, a keresztény szellem uralkodott, és megtöltötte régi-új hittel a pogány „edényeket". Rend ez. Azt hiszem a Rend, miképpen a természet csendje neszekből tevődik össze, s nem olyan, mint a laboratóriumi „süketszoba". A rendező itt láthatatlan és ésszel fölfoghatatlan - mégis Ő a legvalóságosabb, ilyenkor a csillagnyi másságban az egyazon Ige működik. Ilyenkor alászállnak az Egek, hogy a gyarló ember megerősödni fölemelkedhessen.
A búcsújárás, a zarándoklat a hitbeli bűnbánatnak, vezeklésnek és elégtételnek, rendeződésnek az emberi megnyugvás keresésének ősrégi alkalma nemcsak a kereszténységben, hanem minden más vallási rendszerben, s a vallási rendszereken kívül is. A hopi indiánok, akik a mai Arizona kietlen földjét lakják, a spanyol hódítás előtti időkben hatalmas zarándokutakat tettek meg. A „páso"-kig mentek a törzsek északon, délen, keleten, és nyugaton, odáig, ahol a tenger találkozik a földdel. Vándorlásuk csigavonalú volt, s lépcsőt formált, svasztikát. Az Atya parancsára a világmindenség szerkezetét „játszották el", a törvényt erősítették meg magukban. Amerre elhaladtak, vonulásuk formáját karcolták a sziklák oldalára, s ezek a jelek ékesítették ruháikat is. Hosszú évekig zarándokoltak így, s megerősödve, tisztultan érkeztek vissza szülőföldjükre, hogy lemondva minden csábításról csak a legszükségesebbet vegyék el a Földanyától. Mondáik szerint a maják is hopik voltak valaha, de őket elcsábította Mexikó kies vidéke, s mértéktelenné lett életük miatt kellett bűnhődniük.
Az szerves gondolkodás és műveltség, amelynek egyik fontos formája csak a zarándoklat, az ezredforduló küszöbén az emberi lelkekben, legbelül kéri az őt megillető helyet. E sorok írója szerint ennek valósulására alkalmas ma is az ember, hiszen minden gyermek - bárhol is születik a világra - tudatmögöttijében (kódjában) e gondolkodás ősi formáit hozza. A Mindenség rendszeréhez való igazodás adottságát és gyönyörű óhaját.
Vissza a kezdő oldalra