Minden ember eredendően lelkében hordja Őt. A kicsi gyermek, aki népünk hitében Isten tenyerén él, aki még szűz, belső késztetésből rajzával mesél jelenlétéről. Ő a gyermekrajzok Nap alatt álló tulipán-koronás királynő alakja: hajsátra az anyai oltalom jele, e rajzokon igen sokszor a földig ér, karja a teremtő és igazító Fény felé lendülve áttörni készül, vagy áttöri e sátrat. (Talán az sem véletlen, hogy a kereszténység Úrasszonya gyermeknek, leggyakrabban lánygyermeknek, a még szűznek jelenik meg - Lurdes, Fatima, Medjugoje... -, s a már „szüzek", javarészt öreg nénik a Márialátók.)
Kereszténység előtti hitünkben az ural-altáji népek kettős „istennő" képéhez hasonlóan létezhetett a Nagyboldogasszony és annak szűz leánya a Kisasszony.
Kereszténnyé lett népünk lelkében a Teremtő akaratából a „kozmikus parancs" személyessé lett a fiktív Boldogasszony (Kisasszony) kép, új tartalmat kapott az ősi forma. Ideje érkezett, hogy a szűz méhébe fogadja és Fiú képében világra szülje a teremtő Atyát. (Éva, a Paradicsomban elcsábult ősanya, a romlott asszonyerő eredendő tartalmát kapta vissza Máriában. A romlás hatalma nem tűnt el ezzel a világból, de lehetősége adódott a Jónak.) A „pogány" népünk Emeséje dicső és szent uralkodóinak ősanyja, aki álmában héjaforma madártól (a Turultól) fogadott magot, a Krisztust szülő Máriát „előlegezte" a magyarságnak.
(Figyelemre méltó, hogy Krisztus születése előtt évszázadokkal a születés földrajzi helyének „holdudvarában" megjelenik a szárnyas Nap, amely hettita és „mai' kalotaszegi változatában a kétfejű sast is magába foglalja és a virágot. A Nap a Teremtőt idézi meg, a sas az Ő világra áradó Fénye, a virág a Nap földi „kedve", a teremtettről szól ékesen, s a Fiúban világra születő Istenről. Jézus régi imádságunkban: „Világ világa, virágnak virága". szárnyas Nappal együtt jelenik meg (punoknál, római műveltségben) és a Krisztus születését követő évszázadokban (Anatólia, Egyiptom) a gyermekrajzokkal analóg „oráns pózú" nőalak, az istenszülő asszony s a mi Boldogasszonyunk; a szárnyas Nap - a hármasság eleven temploma: Atyaisten lánya, Krisztus - Jézus anyja, Szentlélek mátkája.
Miképpen az ural-altáji népek ősi hitvilágában, nálunk is a szülésnél segédkezik mindenekelőtt a kettős istennő alakja. Nagyboldogasszony (Szent Anna a gyermek-áldást öreg korában is töretlen hittel sóvárgó, akinek a neve a héberben kegyelmet jelent), a „kedd asszonya" segíti a meddő nőt, hogy magot fogadhasson, s Ő vigyáz az áldott állapotukra. Szüléskor lánya, Szülőboldogasszony (az istenszülő Mária), a „szombat asszonya" van jelen és Ő őrködik a „boldogasszonyágyát" fekvő anya és gyermeke mellett; két angyal a társa (az ural-altáji szülést vigyázó, anyát óvó Szűznek is segítői vannak.) Szülés után a harmadik nőalak, Szépasszony is megjelenik. Ő kint ólálkodik, s ha bent a tisztaszobában gondatlanul készítik el a boldogasszonyágyát, belopódzik és kicseréli a gyermeket idétlen sajátjával. A két Boldogasszony és a Szépasszony a Mindenségben munkálkodó egyetlen asszonyerő, Nagyboldogasszony, és Szülőboldogasszony a Rend (a lélek, a test, és a környezet rendje); Szépasszony, aki „vördöngős" banya lánya, s a bukott angyallal szeretkezik-a Rendetlenség.
Mindkettő a lélekben lakozó egytövű adottság; az ember döntése, rítusa vagy ennek hiánya miatt valósul a Rend, illetve a Rendetlenség. Az esztendő körének számos Boldogaszszonya is (Gyertyaszentelő-, Gyümölcsoltó-, Sarlós-, Nagyboldogasszony... - népünk hétnek mondja a hetes szám mágikus ereje miatt, bár számon tartott ünnepe ennél több) az egyetlen asszonyerő, aki a változások és átváltozások rendjében is, miképpen a születésnél, szükségképpen mindig más-más „erényét" mutatja meg.
Boldogasszonyunk egyetlenségét és szerepét analógiás képi nyelven gyönyörűen mondja el az ország minden részében, több változatban is ismert régi imádságunk:
„Ég szülte Földet,
Föld szülte fát,
Fa szülte ágát,
Ága szülte bimbaját,
Bimbaja szülte virágát,
Virága szülte Szent Annát,
Szent Anna szülte Szűz Máriát,
Szűz Mária szülte Jézus Krisztust,
Világ megváltóját. "
Boldogasszonyban jelenik meg és benne munkálkodik a teremtő és igazító Fény (ő a
csipkebokor); benne, vele tudnak ma is a régiséget becsülő öregjeink istenhez
fordulni.
Ő „tompítja" a gyarlót égető Fényt (máriaüveg), esendőségünk értője Ő, a bűnök megbocsátásáért
esdeklő. Vezeti öregjeinket szent fiához, benne, általa rendezett a lét. (Hívő
katolikus
népünk még ma is az Ő oltárához fordul legelőbb, s csak utána a főoltár felé, ahol a
mostranciában mindig jelen van Krisztus.)
Öregjeink hitében a magyarság - a Teremtő rendeléséből, a Boldogasszony népe. Első
szent királyunk neki ajánlotta föl a Koronát, és az országot. Mária jelenléte
(„bennünkléte')
hazánkban a legközvetlenebb és a legszemélyesebb, ahol is nem szentnek, hanem
szűznek
nevezik. Legfontosabb ünnepei nyugati legendájukban is magyar eredetűek (magyar
közvetítéssel kerültek nyugatra).
Ilyen egyebek között a Szeplőtlenség, az Immaculata december 8-i ünnepe.
Ennek az ünnepnek képi beszéde a várakozás időszakában segítette a hajdan volt embert
(még ma is néhány vidékünkön az öregeket), hogy böjtjével, rorátés imamalmával, rítusával a Szűzet varázsolja „izzóvá' lelkében, hogy a csillagnyi hites óhajtás „a Szűzzé" változhasson - s eképpen a téli napfordulaton, karácsony éjfélén (minden esztendőben újra meg újra)
benne születhessen világra Fény-Krisztus, az eleven Törvény.