Kezdetben, — miként minden katholikus templomnál — a temető a templom körül volt, úgy a jászapátinak ősei is a templom körűi alusszák hosszú álmaikat, a feltámadás nagy napjáig.

Midőn a czinterem, vagyis a templom körüli temetőhely 1759-ben megtelt annyira, hogy — miként az akkori plébános a tanácsnak jelenti — egy alkalmas sírt sem lehet többé ásni, a tanács 1759 máj. 12-iki határozatából új rendes temetőt hasítottak ki a kápolna és czédula ház közötti téren, a hevesi út mellett. S ez volt a mostani temetőnek első, még nem nagy terjedelmű kezdete. — 1779-ig azonban egyeseket elvétve a czinterembe is temettek.

1778-ban már újra megnagyobbították, 1799-ben szintén, 1823-ban pedig 1440 □ öl földet adtak hozzá; ugyanekkor készítették a középső kis kaput, — mely jelenleg a sírásó háza előtt van, — hogy a temetőbe való járás megkönnyebbítessék.

1858-ban a tagosításkor, a még mindig szűk terjedelmű temetőt 15,438 □ ölre bővítették; legutoljára a legelőosztáskor szép darab földet mértek a temető-fundushoz, úgy, hogy a jelenlegi szép tágas temető 17 kat. hold és 77 □ öl.

Ezen temető, nemcsak a Jászságban, de talán messze földön ritkítja párját, azért érdemes egy két sort az utókor számára róla feljegyezni. Ha valaki szépet akar látni Apáthin, mindenesetre nem hagyhatja figyelmen kívül a város csinos temetőjét, mely 1888-tól Fülöp Ferencz plébános ügybuzgósága, s különösen Skultéty Gyula kántor fáradhatlan munkálkodása által jó ízlésre valló beosztást s úgy szólván parkírozást nyert.

Ha az embernek, az élet ezer bajai között meggyötrött lelke pihenőt akar keresni, nem borzadállyal, hanem vonzalommal s némi előszeretettel siet temetőnk ápoló kezekre valló zöld lombjai, illatos virágai s csinosan rendezett síremlékei közé.

A földi vándor, midőn a temetőnek 1891-ben készített ízléses főkapujához ér, mely tulajdonképpen még nem a szorosan értett temetőbe, csak az ismertetett kápolna sírkertjébe vezet, a kapunak homlokzatáról őt ez örök szép eszme bátorítja a halottak birodalmának megtekintésére: „Feltámadunk." Ennek hatása alatt belépve a sírhalmok közé, nem reménytelenséggel, nem szánakozással tekint az ősök virágokkal díszített sírhantjaira, hanem édes reménységgel, — mely erőt nyújt, — s mely enyhítő vigaszt csepegtet szivébe akkor, midőn kedveseinek csendesen nyugovó porai fölött, talán a fájdalom éles tőrrel akarja megsebesíteni lelkét, ... vagy midőn az elválás látszólag szomorú gondolata szilaj kezekkel akarja megszorítani szivét, — nem felejti, folyton fülébe cseng a figyelmeztető szózat: „Feltámadunk" ... egykor majd látni fogjuk őket viszont, ismét kedves körükben leszünk azoknak, kik Istenben helyezett nemes bizodalommal 's megtörődött szívvel hagytak itt bennünket az élet tövises utain.

A Vágó, Dósa s más úri családok sírhalmai között szép 2 öl széles domború, gondosan nyesett úton, midőn a kápolna sírkertjének kerítését elérjük, — lépünk át a tulajdonképpeni temetőbe. Mindenütt jókarban tartott hasonló utakon s mellette díszes síremlékek, vadgesztenye, gömb- és jegenye-akáczok ma még fiatal fácskái között járjuk be az egész 17 hold temetőt, melyekhez a magas, még rendezés előtt évtizedekkel ültetett óriás kőris, ákácz és szilfák nyújtják a szemlélőnek a megragadó háttért, melyek alatt részint frissen hantolt, részint begyepesedett sírhalmok emlékeztetik az élet múlandóságára s a világ örömeinek csalékonyságára. — Itt ott a fű között egy egy sohasem ültetett nefelejtsszál tekint esdőleg, szelíden az édes anya rég elfelejtett sírhalmáról az élet zajából s gondjaiból olykor odatévedt gyermekre, hogy ne felejtse őt el s emlékezzem reá az imádság csendes óráiban, ... hogy nyugalmát találja áldott lelke, melynek sorsát, ügyeit életében ő érette oly sokszor gondtalan feláldozta.

Útközben egy szerény, tiszta lakházzal találkozunk, mely a sírásónak szolgál fárasztó munkája után pihenő lakhelyül. Midőn innen a legújabb temetőrész felé haladunk, mosolygó virány üdíti szemünket, melynek üres, temetetlen s fanélküli helyei várnak keblükkel lakókra, kik bent a város zajában ma még az élet terheivel küzködnek. Még beljebb az 1867-től 1889-ig elköltözött híveknek nyugvó helyeivel találkozunk, melyek fölött magasra nőtt fák lombjai terjesztik áldólag a szunnyadókra ágaikat.

Néhol ülőhelyeket láthatunk, melyek az illető megholtak családjainak tulajdona, szolgálván csendes elmélkedő s imázó helyül a hálás, s szeretteik sírhantjait látogató utódoknak.

S midőn lélekben megnyugodva, haza felé irányozzuk lépteinket, a főkapuhoz érve önkénytelenül is felpillantunk homlokzatára; ... mert erős a meggyőződésünk, hogy bizonyára nem enged bennünket egy másik felírás jó tanácsa nélkül a világ ezer veszélyeibe visszatérni.

S nem csalódunk; mert ezüstös betűkkel felírást látunk ismét a kapu belső homlokzatán, mely a megholtak örök szép bölcsességével így tanít bennünket:

„VOLTUNK MINT TI, LESZTEK MINT MI: POR ÉS HAMU."

Menj vándor! — mintha mondaná — menj vissza utaidra, melyek nem tudod meddig nyílnak még akadálytalanul számodra, — de ne feledd, hogy meg fogsz halni s hogy téged is ki fognak ide egyszer kisérni barátaid, ismerőseid s rokonaid, s leszesz itt, mint azok, kiket most meglátogattál ... por és hamu.

Megjegyzem, hogy 1891-ig ha valaki külön sírhelyre akart temetkezni, azt minden fizetés nélkül megengedték; ez időtől fogva a régi temetőben egy külön sírhelyért 5 frt; az új temetőben pedig 3 frt fizetendő a városi testület határozata szerint, mely pénzek a plébános által kezeltetnek s az alap nélküli keresztek és szobrok alaptőkéire s részben a kápolna és kálvária gondozására fordíttatnak.

Részlet Vándorfy János Jászapáti város egyházának múltja és jelene című könyvéből (88-91. oldal).