Gulyás Károly

(Pásztortűz, XVI/23. 1928. nov. 18., p. 551-552.)

Eredeti magyar tehetség lobbant ki megint Vágó Pál halálával. Hetvennégy esztendős korában esett ki az ecset ennek a szó legtágabb értelmében örök bohémnek a kezéből, mindössze utolsó évében engedett valamit ideje halkításának.

Vágó nem az átlagművészek közül való; olyan igaz magyar érzés itatja át festményeit, a művészi naturalizmusnak olyan érzése, ami teljesen egyedülvalóvá teszi őt. Modern művész és romantikus is egyszerre; nem rabja a plein-airnek, nem színekből — napsugarakból szövődnek képei és mégis kolorista.

Reális felfogásban elbeszélő módon tényeket ábrázol és mégse festette képeit se a természet, se modell után, — a természetnek azonban legbensőbb ismerője. Nagyvonalú kompozíciói a klasszikus hatás felé ragadnak a természetimádasnak olyan akkordjaival, amikhez foghatót aligha ütött meg még rajta kívül valaki.

Honnan szerezte tudását, — ahonnan a madár a repülést. A sokat szidott magyar dzsentri levegőben termett művészi készsége. Vágónak, aztán a famíliájától elébeszabott jogi tanulmányok elhagyása után München, Páris, Budapest, Jászapáti voltak állomásai.

Hanem akár a németségre, akár a franciaságra támaszkodása csak átmenet volt ennek a nyugateurópai ábrázatú magyarnak. Boulanger szakállviselete ugyan rosszul álcázta magyar virtusát, mert bizony Vágó nem osztotta ketté szivét hazája és nyugat közt, — egész művészi életét magyarsága tette, ami el sem sajátítható más számára. Éppen azért remegünk meg képei láttára, hogy teljes magyar énjét, belső hangulatát adja ezekben.

Nemcsak a pusztának borús égboltján szállongó, felverődő portól szürke levegő teszi pedig magyarrá képeit Vágónak, nem is hajdani levitézlett népszínműbeli, csakazért is magyar figurák, nem festett soha „politikai vezércikkeket”, hanem amint szilaj magyar vére lüktetett, abban mindig, őszintén, pathosz nélkül.

Ezért illeti külön hely és megbecsülés műveit; Vágó a magyar lélek lobogása, a tüzes magyar bor, a tápláló búzatermő magyar föld vérbeli gyermekeit, lóra termett magyarjait adja alkotásaiban.

És mert a művészet volt lényege, — nem is ügyelte Vágó, hogy a divatos, alkalmi kritika hogy pocskondiázik körülötte, mellette, hol ezüstösnek, hol; tejfölösnek, hol ólmosnak emlegetvén színezését.

Mert Vágó is keresztül esett a nyolcvanas évek eleji magyar piktor betegségén, mikor külföldi mesterei szellemében anekdotaszerű képekben adta még a magyar puszta, magyar falu népéletét novellisztikus képeiben (A gyík, Jár a baba, Víg társaság, Vonós négyes stb.).

Mikor már igen nagyot akart mondani felőle a kritika, akkor is kiemelte rajzbeli értékeit Vágónak, amit lehetetlen is volt észre nem venni.

A kilencvenes években magára is vonta a hivatalos kormánykörök figyelmét és az 1896-os millenáris kiállításra meg is bízták egy történelmi felvonulás megtervezésével.

Vágó el is álmodta, gyönyörűen, hatásosan, egész történeti múltunkat felölelő csoportosításban, sok-sok méter számra terveit kartonjain a felvonulást. Nem az ő hibájából nem került kivitelre.

A Tardos Krenner Viktor ajánlatára kerülvén hozzá e tájon, közvetlen alkalmam nyílt tervező képességét megcsudálnom.

Micsoda könnyedséggel és élvezettel dobálta a formákat, a lebtiben mozgó lovat, a sebes vágtában szőrin ülő lovast, a legegyszerűbb lószerszámtól a legpazarabb szerszámkészségig minden ott volt, frissibe odavetve alakjain Vágónak, anélkül, hogy sokat töprengett volna a folt, szín elosztáson; — csakúgy dagadt ki keze alól a szebbnél szebb csoportosítás. És bár méterszám nőttek kartonjai, sohasem ismételte meg önmagát, mindig merészebb-merészebb oldások pattantak ki fejéből, vége-hossza nem volt formaelőadó képességének.

Egész elgondolását félretették Vágónak és lett a gyönyörű tervből egy vármegyék, városok szerinti bandériális felvonulás, amikor eredetiséget, művészi elrendelést aligha fedezhetett fel valaki.

Minthogy a külföld 1896-os Budapestre remélt zarándoklása úgy sem volt jelentős, négy esztendő múlva az 1900-as párisi világkiállításra helybe vitte a magyar kormány a Vágó remekét, — mint a magyar huszárság történetét ábrázoló, egyenként közel harminc méteres olajfestményeket.

A renaissance nagy festőművészei produkáltak még ilyen monumentális tömegábrázolást, amilyenek a Vágó impozáns méretű képei voltak.

A Szajna balpartján, a Quai d'Orsay-n, a nemzetek utcájában volt az a magyar történelmi kiállítást magában foglaló magyar pavillon, aminek rengeteg falterületeit ékesítették a Vágó hatalmas alkotásai.

Aki a Feszty-féle „Magyarok bejövetele” körképét látta, elképzelheti, micsoda elemében volt Vágó, ilyen lovasrohamok, bravúrok festése közben, amik itt adódtak elé.

Hogy fújnak, lihegnek, néhol felhencserednek az ő magyar lovai, szállanak vélök — hozzájok nőtt lovasai, csupa, élet, csupa, ropogás minden mozdulat rajtok. Ugyancsak a Jan Styka lengyel festőművész felkérésére festette a Bem „nagyszebeni ostroma” körkép számára a Bethlen Gergely lovasrohamát Vágó, meg Petőfit és környezetét, valami megkapó eredetiséggel.

Feszty a magáénak vindikálta körképe legszebb részének szerzői dicsőségét is, — Styka híven vallotta, hogy Vágó a festője körképe legmozgalmasabb részének.

És Vágó termelt folyton. Budapest székesfőváros megbízásából megfestette Budavárának 1849-es bevételét. Másik monumentális képe, Szeged pusztulása 1878-ban, ismét ennek a nagy alföldi városnak rendeletére készült.

Petőfi, Szilágyi Sándor történelme, az „Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben” illusztrációi mind egyidejűleg készültek hatalmas méretű, olajfestményeivel. Igazi félelmes tudású tehetség volt Vágó, aki hol lírikusan játszott, hol epikusan adott elő, de mindig olyan magyar átérzésben, ami nem ábránd volt, vagy reminiscencia elhangzott akkordokra, hanem maga az átélés hevével hatott.

Iskolát is teremtett magának, Meissl, Mühlbeck, Juszkó már az ő nyomdokain haladnak, mint akik nem kipárnázott idomú, nehézkes mozgású lovakat festenek, hanem a magyar ló könnyed mozdulatait adják. Az illusztrátorok közt még Garay közelítette meg legjobban a Vágó kecsesen lovagló alakjait, játékos magyaros mozdulataiban figuráinak.

... Maholnap elmondhatjuk a Vágó művészetére is, hogy „régi dal, régi dal, régi dicsőségről”. Huszárokról, lovakról csak emlékezünk maholnap, — „divatjokat” múlták, festői voltukat ezután csak képekről fogjuk emlegetni, — a modern motoros készségek korában.