Kocsis Éva: Magasló tornyok - gyermeki feltekintés.

Megjelent: Kocsis Éva (szerk.): Görög Katolikus Kalendárium 2005. 124-126.old.

Máriapócs - gyermekkorom titokzatos otthona.
Máriapócs - az Édesanya ölelő karja.
Máriapócs - emberek sokasága, színes kavalkád, akik éppen sokféleségük ellenére alkotnak egészet.

     Pici koromtól rendszeresen zarándokolok Máriapócsra, de minden alkalommal, amikor a messziről hívogató tornyok „karjait" meglátom, összeszorul a torkom... sokszor olyan érzésem van, mintha nagyon erős mágneses tere lenne ennek a helynek.
     Ez az a hely, ahol nem emelkedik semmi a tornyok felé. Itt Máriapócson nem akarunk túlnőni az Istenszülő kegytemplomán. Kicsik akarunk lenni, gyerekek, az Édesanya gyermekei. Oda szeretnénk bújni hozzá. Meglett korú férfiak, elegáns hölgyek, idős nagymamák, anyák, apák, gyerekek, fiatalok, szerelmesek - mindannyian gyermekként érkeznek, hogy az Édesanya karjaiba futhassanak.
     A kegytemplom tövében, a „kegyelmek helyén" élnek a bazilita szerzetesek. Őket kerestem meg, mondják el, miért jönnek ide az emberek. Ők, akik a kegyhely őreként emberi sorsok részeseivé válnak, gyermeki örömmel és hittel beszélnek ezekről az élményekről.
     Márta nővért mindannyian jól ismerjük - ha nevét nem is tudtuk eddig - hiszen ő az, aki 47 éve szolgál Máriapócson, és csendes alázattal szépíti a templomot, Ágota nővér pedig, a máriapócsi Nagy Szent Bazil Rendi Nővérek főnöknője. Ők mondták el, hogy zarándokok sokszor így köszönnek: „Kezét csókolom Szűz Anya." - S így fogalmazza meg Ágota nővér - mint személy lép be az életükbe az Istenszülő, s ettől „nagyon emberi" ez a találkozás.
     Máriapócs emberi - ebben az egyre embertelenebbé váló világban, mert itt a tornyok túlemelkednek mindenen, itt nem akarunk túlnőni senkit és semmit. Márta nővér arról mesél, az embereknek, ha örömük, bánatuk van, elmennek Pócsra - mely kifejezést a hazatérés szinonimájaként használják.
     János testvérrel látogattam el a Bazilita Múzeumba, amely régi korok emlékeit idézi fel a látogató előtt. Fogadalmi- és hálaajándékok, korabeli fotók - emlékek, melyekkel megelevenedik a múlt. A csendes félhomályban magam előtt látom a zarándokokat, időseket és fiatalokat, szegényeket és jómódúakat. Jönnek, jönnek, mert hazavágynak, oda, ahol nincs magasabb a templom tornyainál...
     Szántai Miklós atya a Nagy Szent Bazil Rendi Atyák Máriapócsi Házfőnöke, aki máriapócsi születésű, beszél a csodákról és a hitről, az emberek arcáról és gyermeki ragaszkodásról tanúságot tevő szemekről. Szántai atya gyermeki lelkesedéssel mesél a kegyhelyről - hisz Máriapócs a szülőhely, a gyermekkor szigete, az Istenszülő anyai közelsége ott cseng minden szavában. S a ragaszkodás és a gyermeki bizalom is, amelyet mi is érzünk, ha a városka „mágneses terébe" lépünk...
     Miért megyek Máriapócsra? Mert itt még fel tudok tekinteni a legmagasabb pontra. Mert itt gyermek vagyok, mert itt otthon vagyok.
     Érdemes egy csendes délutánon Máriapócsra zarándokolni, amikor a kegytemplom félhomályában leülünk és feltekintünk a Kegyképre. Emeljük föl tekintetünket, hogy kiemelkedjünk a hétköznapok lehúzó szürkeségéből és belenézzünk Édesanyánk könnyes szemeibe. A tiszta tekintetű, eltávozásunkért és hazatalálásunkért könnyező szemekbe. Hogy belebizseregjünk a pillantásába, és tudjuk, hogy itthon vagyunk, mert itt van kire feltekinteni.

Máriapócs - a hazatalálás jelképe.
Máriapócs - a gyermeki nyitottság kegyelme.
Máriapócs - az Istenszülő ölelő mosolya.
Máriapócs - a felfelé tekintés lehetősége.