A második világháború tragikus eseményei a mi rokonságunkat is gyászba sodorták. Egy közeli rokonunk Budán lakott a családjával. Láto- gatóban éppen náluk volt egy baráti házaspár hogy megbeszéljék, hova menekítsék az asszonyokat a gyermekekkel a bombázások elől. Ekkor érte bombatámadás az épületet. A szülők, a gyermekek, a vendégek mind odavesztek. Egy kislány iszonyatos kínok között, a hátában a belefúródott széklábbal, még elvonszolta magát a közeli irgalmasrendi kórházig, de ahogy odáig ért, meghalt ő is. Az épület romjai között csodálatos módon életben találták a legkisebb gyermeket, a kétéves kislányt. Jóságos ismeretlenek vették magukhoz, majd amikor már át lehetett jönni a Dunán, rokonokhoz került, akik nagy gonddal nevelték fel a kis árvát. Előfordult olykor azonban mégis, hogy valami sérelem vagy bánat érte szegénykét. Ilyenkor lefelé görbülő szájacskával annyit mondott: „Megyek haza!" - és elvonult a szoba sarkába, meghúzódott szüleinek a falra akasztott fényképe alatt és ott sírdogált.
    Ez a történet mindig eszembe jut, amikor megállok a máriapócsi kegykép előtt. Égi Édesanyánk képéhez mi is minduntalan visszatérünk. Máriapócsra hazajövünk. Hazajövünk Szűzanyánkhoz kérni, megköszönni és - mint árván maradt kis rokonom - sírdogálni.
     A drága Istenszülő érti a könnyeinket, hiszen földi életében édesanyaként osztozott Krisztus Urunk megváltó szenvedésiben, és mint Szent Fia által a megdicsőülésben megkoronázott Királynő, mindannyiunk édesanyjaként mai szenvedéseinket is ismeri. Amikor a világba beléhasít a fájdalom, Égi Édesanyánk velünk sír - olykor az emberek számára is látható könnyekkel. Máriapócsi templomunkban lévő könnyező képe mindnyájunk szívében ott ékeskedik. Ha Pócsra nem is juthatunk el gyakran, vagy talán egyáltalán, szívünk rejtekében mindenkor hazamehetünk Szűzanyánkhoz.
     A gyermeket - legyen akár még kicsi vagy már felnőtt - egészen különösen érinti, ha az édesanyja sír. A kisgyermek szinte teljes létbizonytalanságban érzi magát, ha édesanyját - aki számára mindenkor biztos menedék - sírni látja. Aztán odahúzódik melléje, és ő is sírni kezd. A már felnőtt gyermek - személyiségétől, beállítottságától függően - vagy ideges és türelmetlen lesz („Ne sírjon már, mama!"), vagy részvéttel és megértően osztozik édesanyja könnyes szomorúságában, ahogyan megkérdezi: „Miért sírsz, édesanyám? ". Ugyanilyen az emberi viselkedés az Istenszülő könnyező képeivel kapcsolatban is. Némelyek közönyösségük vagy hitetlenségük szerint értetlenkednek, netalán - Isten bocsássa meg nekik! - gúnyolódnak és támadnak. Az alázatos, gyermeki, buzgó lelkek azonban a Szűzanya oltalmába húzódnak, és bizalommal elbeszélik dolgaikat. Olykor szeretnénk megkérdezni a Szűzanyától is: Miért sírsz, Édesanyám?
     Uriel áldozár a szerzője a Kincseink című könyvnek amely Ungvárott jelent meg 1900-ban, tehát még a máriapócsi kegykép harmadik könnyezése előtt. A könyv utolsó részének címe: Egyházi beszéd, mely a legáldottabb Szűz Istenszülő védelmi ünnepének előnapján mondatott Máriapócson 1900-ik évben. Ebben olvassuk: „Oh, könnyek! Ti anyai könnyek! Ti legdrágább könnyek! Kiért omlottatok? Mondjátok meg ti magatok... Nekünk a mi segélytelen árva állapotunkban semmink sincs, mivel eldicsekedhetnénk, csak a te anyai könnyeiddel. A te könnyeidnek jelensége által, oh, Anyánk, mi nem vagyunk árvák többé, a te nyilvánvaló védelmed alatt állunk. Mi nem vagyunk árvák többé! Ha pedig árvák vagyunk, akkor oly szerencsés árvaság ez, aminő nincs több az ég alatt. Mit jelent a könny? Mit jelent az anyai könny, amely a mindenható Fiú előtt ömlött, ki kezében tartja a mindenséget? [...] Mit jelent az anyai könny? Az ég királynőjének könnye? Oh, e kérdésre csak könnyekkel válaszolhatunk, a könnyek tömegével. Ti szegény segélytelen árvák! Szeretetért szeretettel kell felelnetek, könnyekért a hála könnyeivel. De lássátok, a bűnökért mivel fogtok felelni? Mivel törvényszegésetekért? És javíthatatlan megátalkodottságotokért? Jaj nektek, ha nincs könnyetek, a sátánnak sincs egyetlen könnye sem. Akkor valóban nincs a világon oly nyomorult, siratásra méltó árva, vajon nem a ti sorsotokat siratta két ízben a szívfájdalmas Anya?" (237. o.).
     A máriapócsi kegykép harmadik, 1905 decemberében történt könnyezésének hamar híre futott. Egy közeli rokonunk - anyai (Krajnyák) nagyapám sógora - gyorsan üzent Eperjesről, ahol lakott: „Azonnal értesítsetek, ha megint könnyezne a kép, mert látni szeretném!" Élt a remény: hátha az „utolsó" könnyezés nem volt az utolsó! El is jött aztán, hiszen a könnyezés megszakításokkal egy hónapon keresztül tartott, majd hazatérése után leírta és nyomtatásban kiadta gondolatait. Ő is hosszan sorolja a kérdéseket és okokat: vajon miért könnyezik a Szent Szűz?
     „A mária-pócsi Mária kegykép könnyezett. Könnyezett talán azok rövidlátása miatt, akik az érzékszervekkel felfogható dolgok létezésén felül egyebet nem látnak, nem hisznek s hinni nem akarnak? Akik mindent az otromba anyagból készek származtatni, akik megelégszenek a külső, esedékes ismeretekkel? [...] Könnyezett azok miatt, akik a jelenség okait csak addig hajlandók követni, amíg azokat kézzel foghatják meg? Avagy könnyezett azok részére, azok hitének támogatására és megerősítésére, akik szellemükben, gondolkodásukban jobban rendelkeznek ama lépcsőkkel, ama fokozatokkal, amelyek a mély gondolkodók dicsőítette vallási eszmék (és nem képzetek, nem kétes ismeretek) honába vezetnek? [...] Arra szolgált-e ezen könnyezés, hogy megtisztítsa, megtermékenyítse az emberek gondolkodását, fantáziáját olyan korban, amidőn az összes alkotásokat, társadalmi formákat és viszonyokat szörnyű gondolatszegénység, a nemesebb érzések hiánya, vagy ügyetlen hazudozása elposványosodással, sőt növekvő romlással fenyegeti?
     Azok csalták-e elő ezen könnyeket, akik az egyházra oly ádáz s irigy gyűlölséggel tekintenek [...]? Azok adtak-e okot a könnyezésre, akik a megváltó hitigazságokat az őket megillető polcokról lerántva, az örök békéről úgy álmodoznak, hogy az egyenetlenkedés, a háború színhelyét, siralmasságait a lelkekbe, a szívekbe helyezték? Előidézték-e ezen könnyezést az összhangtalan erkölcsi és társadalmi jelenségek, amelyek nemzetünk gondolkodásának, érzületének, akaratának összefüggő szervezetét megbontották, s hazánk fejlődését hazafias elkeseredésünkre lejtőre juttatták? Fakasztották-e ezen könnyeket az ifjabb nemzedékünkben is mindig élő [...] Pató Pálaink s az erkölcsi fogyatkozásoknak egyéb alakjai?...
     Azok miatt ment-e végbe ezen könnyezés, akik egymást szeretettel meghallgatni nem tudják, s meggyőződésükben többnek, fontósabbnak tartják a szellemi szabadságot ama nemzeti érzésnél, amely a Mária-kultuszban kiváló erőforrását bírja?
     S mindezen könnyezés talán azon célból jött létre, hogy - a (vallásos Zrínyi) költővel szólva - »hagyjunk békét egy kevéssé a pompának, a vendégségnek és sok haszontalan épületnek, prémes köntösnek, ezüst kupáknak és más haszontalan cifraságoknak, s reformáljuk magunkat elsőben [elsősorban]?«" (Dr. Janicsek József: A mária-pócsi Szűz Mária-kegykép, Kassa 1906, 14-16. o.).
     Igen, az egyes embernek, nekem, ma, ez a legfontosabb kérdés: Velem kapcsolatban, miattam, miért sírsz, Édesanyám?!
     Máriapócs: az édes otthon. Máriapócs: a megújulás helye. Máriapócs az a hely, ahol a lélek még jobban vágyakozik arra, hogy megtisztuljon. Máriapócs az a hely, ahol ez a vágyakozás beteljesülést nyerhet. És Máriapócs: a gyógyulás helye. A Máriapócson történt csodás gyógyulásokat nem lehet összeszámlálni. Nem csupán azért, mert itt a Szűzanya oltalmában olyan bőségesen áradt ki - és árad napjainkban is - a gyógyulás kegyelmi ajándéka, hanem azért is, mert nem is jut mindenkinek eszébe, amikor meggyógyul ő vagy hozzátartozója, hogy a csodát - Isten és az Istenszülő Szűz Mária nagyobb dicsőségének előmozdítására - tudassa egyházunk vezetőivel, pl. a kegyhely paróchusával. Érthető ez persze, hiszen egy-egy csoda kapcsán akkora az öröm és a megrendültség, hogy erre talán nem is gondolnak az esemény részesei. S az is lehet, hogy nincs is eléggé benne a köztudatban az az óhaj, hogy a valódi csodákról számoljanak be az érintettek az illetékes görög katolikus egyházi vezetőknek.
     Nem túl sokkal a harmadik könnyezés előtt is történt egy csodás gyógyulás, amiről néhány évvel ezelőtt hallottam. Máriapócson voltam a felnőtt lányok lelkigyakorlatának szervezője és házigazdájaként, amikor megtudtam, hogy a köztiszteletben álló Hevenesi János jezsuita atya a kegytemplomban van. Nyomban siettem hozzá, mert nagyon régen nem találkoztunk már.
     „Idős zarándokokat hoztam autóbusszal Budapestről" - kezdte elbeszélését az atya. „Nagyon szeretem a pöcsi Szűzanyát. Tetszik tudni, a mi családunkban is volt egy csodás gyógyulás." Elmondta aztán, hogy a szülei - Hitter Lajos és Lipovniczky Anna - Nyíradonyban laktak akkor, az édesapja gazdatiszt volt. Első gyermekük, István, 1898-ban született, aztán 1900-ban született Lajoska, aki újszülött korában meghalt. Vigasztalást jelentett, amikor két évre rá megszületett a harmadik kisbaba, akit Máriának kereszteltek. Azonban alig néhány hetes korában halálos beteg lett ő is, és az orvosok megmondták, hogy nem tudnak rajta segíteni. Ekkor gyorsan befogatták a lovakat, és a legnagyobb hittel és reménységgel igyekeztek Máriapócsra, hogy azonnal kérjék a Szűzanya segítségét, mert földi segítség már nincs. Az égi segítségben nem is csalatkoztak. Fájdalmasan sírva vitték fel a haldokló kisbabát a kegyképhez, de örömkönnyeket ontva jöttek le onnan, mert az értetkőzéskor a pici Máriát meggyógyította a Boldogságos Szűz Mária, a máriapócsi Szűzanya. Családjuk a csodát mindenkinek elbeszélte, szüleik halálukig hirdették a Szűzanya különös kegyelmét, amelyben részesítette kisbabájukat és az egész családot. „Máriapócsra addig is szerettünk jönni, és ez a ragaszkodás öregkorunkig, halálunkig megmarad" - fejezte be visszaemlékezését Hevenesi atya.
     A kegykép harmadik könnyezésének századik évfordulójára készülődve időzzünk minél többet a máriapócsi templomban! Ha a valóságban ezt nem tehetjük meg, lélekben zarándokoljunk el oda minél gyakrabban! Milyen szép volna, ha családjaink a közös családi programok, események közé beiktatnának például havonta egy máriapócsi zarándoklatot, legalább otthon, imádsággal és gyönyörűséges liturgikus és népénekeinkkel. Milyen szép volna, ha minden otthonban ott állna a máriapócsi kegykép másolata hogy bánatában, félelmében, gondjaiban, örömeiben minden családtag akkor mehessen haza, amikor úgy érzi, hogy ott a helye, mert vigasztalásra, biztatásra, lelki vagy testi támogatásra van szüksége. Milyen szép és valóban keresztény dolog volna, ha a családok együttléteinek központjában az imádság helye lenne, nem pedig valami egészen más, szórakoztató ostobaság trónolna a mindenhonnan legjobban és legkényelmesebben látható helyen. Mennyi mindent kellene még megtennünk saját személyes életünkben, lelkiéletünkben, hogy ne okozzunk bánatot a mi Égi Édesanyánknak! Mert ugyan hiába kérdezgetnénk, hogy „Miért sírsz, Édesanyám?", ha mi magunk is tudjuk, hogy Szent Fia keresztjének súlyát mennyi bűnnel, mulasztással, mennyi rossz gondolattal és álnok beszéddel terheltük még tovább. De kérdezzük meg a lelkiismeretünket, és fordítsuk jóra életünkben mindazt, amit orvosolnunk kell. Megtérésünk kegyelmét pedig bizalommal kérjük a máriapócsi templom Ékes Csillagától, az Istenszülő Szűz Máriától!
     Végezetül fohászkodjunk Könnyező Szűzanyánkhoz azzal az imádsággal, amely a szemtanú Janicsek József lelkéből tört fel, s amellyel a kegyképről szóló tanulmányát zárja:
     „Te, Szűz Anya, ki nem egyszer tudtad a Nevedet ájtatosan hangoztatókat győzelemre segíteni, [...] a benned rejlő és a történet folyamán egyre szaporodó eszmegazdagságoddal, erkölcsi fenségeddel, vonzó, magasztos hivatásoddal s végtelen kegyességeddel az élet sorából emeld fel továbbra is a benned hívők, a téged tisztelők, a messze földről hozzád zarándoklók szívét, lelkét, gondolatait, érzéseit, törekvéseit és vágyait, s ezek megjavításával, tökéletesítésével enyhítsd azoknak úgy lelki, mint testi bajait, betegségeit! S te, századokon át mély tisztelettel környezett máriapócsi kegykép, buzgó szerzetesek által érintetve, jóságodról, csodálatos tulajdonságodról tanúskodó könnyezésed után gyakorold továbbra is testet-lelket gyógyító hatalmadat! A népnek, a kötelességüket buzgón teljesítő Szent Bazil rendi szerzeteseknek őrizetére bízott, a máriapócsi kegyképhez intézett hő imafohászából minden magyarázatnál meggyőzőbben szóljon hozzád eme kegykereső sóhaj: