Szűz Mária születése az egyházi évnek egyik legkedvesebb, legbájosabb ünnepe. Micsoda szépség. Egy kislány születése. Micsoda példája az emberi élet nagyságának, szentségének és az Isten üdvözítő tervének! Benne van ebben a kisgyereknek, a kisbabának minden gyengesége, kicsisége, kiszolgáltatottsága és benne van ebben, sokkal inkább, mint bármely más emberi születésben, az emberi élet nagyra hivatottsága, Isten hatalmas ereje, amely minket is képessé tesz arra, hogy emberi méltósággal, emelt fejű önbecsüléssel éljünk ebben a világban.
    Ezt a gondolatot emeli ki a most hallott szentírási szakaszok két részlete. Szent Pál apostol korinthusiakhoz írt levelében olvassuk: „Ez a kincsünk pedig, - hitünk kincse - cserépedényben van, hogy az erő túláradó nagyságát Istennek tulajdonítsuk és ne önmagunknak. Mindenfelől szorongatnak minket, de agyon nem nyomnak, bizonytalanságban vagyunk, de nem esünk kétségbe, földre terítenek, de el nem veszünk, állandóan hordozzuk testünkben Jézus halálát, hogy Jézus élete is nyilvánvaló legyen testünkben. " (2Kor 4,7-10) A cserépedény gyenge, törékeny alkotás, amit mindig is védeni, óvni kellett és félelemmel kezelni. De az emberi gyengeségnek a képe mellett hallottuk az evangéliumban a nagy ígéretet, „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. " (Jn 3, 16-17)
     Ez a két gondolat vetül a mai ünnepre, és így látjuk mi mai ünnepi liturgiánkon az irgalmas és emberszerető Istennek az arcát. Ki a mi Istenünk? Ki az, akihez mi imádkozunk, akinek életünk botladozásai mellett is engedelmeskedni akarunk? Ki az az Isten, akitől mi itt a földön emberi tartást és jólétet, utána pedig örök üdvösséget várunk? Isten az, aki sajnálja az embert. Mert Isten látta, hogy mindent jónak teremtett, és azt is látta, hogy az ember, akinek megadta a szabadság méltóságát, megadta a szabadság minden lehetőségét és hatalmát, akit nem akart kényszerűen, eszközként kezelve az üdvösségre bevezetni, az ember a maga gyengeségében elbukott. A bukás óta az emberiség története nem más, mint a szerető és sajnálkozó Isten folyamatos találkozása a bűnös, a bukdácsoló emberrel. Ez a találkozás dönti el a mi sorsunkat. Ez a találkozás az egész világnak a jövője is. Isten nem nyugodott bele az emberek gonoszságába, nem írta le az emberiséget, nem fordult el attól, amit alkotott. Az ember megteheti, hogy elfordul az Istentől, de Isten az embertől soha. (Ő mindig sajnálattal nézi az embert. Ő a bűnöst látja, és a nemcsak bűntényt. Ő az embert akarja gyógyítani, nevelni, újjáalkotni, és nem törekszik arra, hogy ítélkezzék és pusztítson.
     Isten a sajnálkozó Atya. Milyen jó dolog ez, hiszen látjuk, mindnyájan érezzük, mennyire rászorulunk mások sajnálatára. Milyen tragédia az, amikor az emberek egymás életében csak azt látják, ami rossz, amit el lehet ítélni, ami miatt a másiktól el lehet különülni, amivel másokat ki lehet rekeszteni. Hányféle indokot, emberi, társadalmi, vallási vagy politikai indokot hoztunk már fel és hozunk fel azóta is, hogy egymást így kirekesszük, elítéljük. Bizony, keserves dolog ez. Isten nem ilyen szemmel néz. Isten mindig a jót látja, és a jót akarja. Nem azért szeret, mert jók vagyunk, hanem azért szeret, hogy jobbak legyünk. Isten pontosan ismeri az embernek nem csak a gyöngeségét, de a mentségeit is. Nem csak azt tudja, hol és mikor vétkeztünk, de azt is látja, hogy milyen mentségünk van erre. Minden bűnösben látja a megtérésnek, a jobb életnek a lehetőségét, a csiráját.
     Ez a sajnálat teremtő szeretet. Ezzel a szeretettel küldte egyszülött Fiát a világba. Jézus így járt az emberek között. Elmondta magáról, „nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket bűnbánatra. " (Lk 5,31-32) Jézus megsiratta az emberi élet minden gyöngeségét. Nem csak Lázár sírjánál fakadt könnyekre, de olvassuk azt is, hogy elsírta magát, amikor a hegytetőről Jeruzsálem városát nézte: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, ... hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, ... de ti nem akartátok" (Lk 13,34). Nem ezt teszi az egyház is történelme egész során? Hiszen minket, hívőket azért küldött ebbe a világba Isten, és a hívők közösségében Krisztus azért állított papokat és püspököket, hogy összegyűjtsük az embereket bűnbánatban, imádságban, megtérésben, keresztény életben. De a világ mindig ellenáll ennek a hívásnak, ellenáll annak, hogy gyökeresen jobb legyen. Minden kor megalkotja nemcsak a maga vallásos szokásainak új rendjét, de kitermeli az Istentől, a vallástól elforduló gondolkodásnak az új formáit is. Bizony, van mit rajtunk sajnálni. Ha azt nézzük, hány ember válik a szenvedélyeknek és a bűnnek, rabjává, hányan lesznek a szegénység, az éhezés áldozatai, akkor belátjuk semmi okunk nincs a büszkeségre. De Isten ezt a világot így, ahogy van, nem elítéli, hanem sajnálja. Ezért jött az ő Fia a világba.
     Máriapócson a könnyező Máriát tiszteljük, aki több, mint 300 évvel ezelőtt az ikonképen sírni kezdett, és ez a csoda azóta még kétszer megismétlődött. Isten Anyja, Mária, sír, mert sajnál minket, szánja ezt a szegény, szabolcsi homokhoz ragadt népet, szánja ezt a történelmében meghurcolt nemzetet, és mindenek előtt szánja a bűnös embereket, akiket szeretne jobbá tenni, Fiához vezetni. A szánakozó Istennek szép emberi képmása Mária, a könnyező Szűzanya. Így jövünk ide mindig könnyekben sírni, bűnbánatot, együttérzést, hatalmas isteni sajnálkozást kérni, hogy jobb legyen az életünk.
     Itt könnyezett Mária. Utoljára 1905-ben. Akkor már egészen modern módszerekkel vizsgálták meg a jelenséget, és megállapították, hogy a Kegykép ismételt könnyezésére nincs természetes magyarázat. A világi tudomány ennyit tud megállapítani. A többi már a hit kérdése. Mert, ha nincs rá természetes magyarázat, akkor, ami itt történt Máriapócson, az nem lehet más, mint Istennek kitüntető csodája, és ebben a csodában az Isten síró, aggódó, sajnálkozó szeretetének a kifejezése. 2005-ben lesz ennek az utolsó könnyezésnek a 100. évfordulója, amit mi a lehető legszélesebb és legünnepélyesebb formában szeretnénk megünnepelni.
     Ezt a búcsút használom fel arra, hogy bejelentsem, a 2005-ös esztendőt jubileumi évnek tekintjük, amelyben Máriapócson és minden görög katolikus egyházközségben igyekezünk elmélyíteni a hitéletet, az igehirdetést, a hitoktatást, kiemelten Máriának, Isten Anyjának és a máriapócsi Kegyhelynek a szeretetét és a tiszteletét. Erre az alkalomra egy egyház- megyei bizottságot hoztam létre. Ennek a bizottságnak a tagjai azok, akik most az oltárnál koncelebrálnak. Vannak már előzetes tervek, hiszen az espereskerületek a tavaszi ülésen ezt készítették elő. Tervezzük, hogy minél több egyházközség és minden esperes kerület eljusson ide egy lelkigyakorlatra és egy közös vasárnapi zarándoklatra. Szeretnénk addig gondoskodni arról, hogy a templom és környezete még inkább megújuljon. Elfogadhatónak látszik az a terv is, bár igen nehéz megvalósítani, hogy a jubileumi esztendőben a csodatevő könnyező Kegyképet az egyházmegye főbb templomaiba elvigyék, ahol a helyszínen tisztelhetik azt a hívek. A tervek megfogalmazása a következő hetekben fog megtörténni, és még az év vége előtt pontos tervvel lépünk a hívek elé, kérve mindenkinek az imádságát, a részvételét, és kérve, hogy igazi lelki megtéréssel készüljünk erre az ünnepségre.
     De térjünk vissza a kérdésünkhöz. Ki ez az Isten, akit mi emberszerető Atyánknak tisztelünk? Ő a hatalmasan szerető Isten, a mindenkivel közösséget tartó jóságos Atya. Nem kívülről néz, nem felülről parancsol, nem utólag regisztrálja az eseményeket. Isten az, aki életünk minden mozzanatában együtt él velünk, a sorsunkkal, a történelmünkkel. Ennek a kifejezése és megszemélyesítője a mi Urunk, Jézus Krisztus. Az Atya nem akart, nem tudott kisebbet adni, mint egyszülött Fiát. Nemcsak azt akarta elérni, hogy az ember jobbá legyen, hogy a megváltás megtörténjék, hanem azt is el akarta nekünk mondani, milyen fontos az emberiség Istennek, az Atyának. Semmit nem sajnált, egyszülött Fiát sem. Elküldte a világba, hogy kiüresítse önmagát, hasonló legyen az emberekhez, megalázza magát, mint egy szolga, egészen a halálig, a kereszthalálig (vö. Fil 2, 7-8). Istennek olyan fontos az ember, hogy az egyszülött Fiú fel akarta venni a mi létformánkat, a mi életünket. Dolgozott, fáradt volt, szenvedett, mint mi mindnyájan.
     Micsoda nagysága ez az ember méltóságának! Nem lehet minket kisebb mértékkel mérni, mint amit az Isten adott, az egyszülött Fiúnak, Jézus Krisztusnak a méltóságával és szeretetével. Nem lehet az embernek más célt kitűzni, mint amit Jézus adott az utolsó vacsorán: „Atyám, azt akarom, hogy ahol én vagyok, ők is ott legyenek, hogy lássák dicsőségemet, amit nekem adtál a világ teremtése előtt" (Jn). Az Isten szeretete hatalmas, mert oda tudott adni mindent, amije volt, egyszülött Fiát, aki áldozattá vált értünk. Így kell megbecsülnünk kereszténységünket, így kell szeretnünk egyházunkat, így kell tisztelnünk minden embernek a személyes méltóságát, minden családnak a szentségét, minden gyermeknek a felnövekedését. Nem szabad csak emberi szempontok szerint ítélnünk. Azzal a szemmel kell látnunk a világot, amivel az Atyaisten látja, aki mindenben és mindnyájunkban csak egyet lát, az egyszülött Fiút, akinek a képére mindnyájunknak át kell alakulnunk.
     Itt vagyunk Máriapócson, ahol tudjuk, a Könnyező Szűzanya egyben a csodatevő Szűzanya is. Nemcsak a történelemben feljegyzett csodás gyógyulások rögzítik ezt, hanem sokkal inkább ez az évszázadok óta mindig megismétlődő hatalmas tömeg, akik együtt vagyunk. Mert az igazi csoda az, ami a lelkekben történik. Az igazi csoda az, hogy ide az emberek, politikától, társadalmi helyzettől és mindentől függetlenül azért jönnek el, hogy sírjanak és bűnbánatot tartsanak, hogy meggyónjanak, hogy lélekben megújulva térjenek haza. Ennek a csodának vagyunk mi mindig részesei. A zarándokok egy esztendőben talán csak egyszer-kétszer érzik ezt. Mi papok, püspökök, akik gyakran lehetünk itt, hányszor örülhetünk ennek a lelki megújulásnak?
     Hányszor dicsekedhetünk a fizikailag le nem írható, meg nem fogható csodák sokaságával? Hányszor élvezhetjük azt az örömöt, hogy itt vagyunk, együtt éneklünk, együtt imádkozunk, együtt tudjuk, hogy bűnösök vagyunk, de jobbá akarunk lenni. Az Isten szeretete ez a hatalmas szeretet, amely mindig képes megvalósítani a csodát, mert ami embernek lehetetlen, az lehetséges az Istennek (vö. Mt 19,26).
     De az Isten szeretete áldozatos szeretet. Egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen. Isten nem ingyen szeretett. Isten nemcsak kinyilatkoztatásokban és beszédekben volt sajnálkozó és irgalmas. Istennek a legnagyobb tette, amivel megmutatta, mennyire szereti az embert, Jézus halála, Jézus áldozata. Isten a maga szeretetével azt is meg akarta mutatni, hogy nincs igazi szeretet valódi áldozat nélkül, és egy áldozatnak a mértékét annak a nagy ága határozza meg. „Nagyobb szeretete senkinek nincs, mint ha valaki életét adja barátaiért" (Jn 15,13).
     Szent Pál tovább magyarázza Jézus gondolatát: „... az igazért is alig hal meg valaki, legföljebb a jótevőért adja életét az ember. Isten azonban azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy abban az időben, amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk" (Róm 5,7-8). Az áldozat nagysága élteti az egyházat, az Isten népét. Mindnyájan Krisztus áldozatából élünk, és Krisztus áldozatába kell belenőnünk. Mindnyájan a keresztből születtünk újjá víz és Lélek által, és az egyház életét mindig az biztosítja, az viszi előre, ha vannak emberek, akik önzetlenül vállalják az áldozatokat, a szenvedést, akik vállalják Krisztussal a kereszt közösségét, tudva azt, amit Szent Páltól idéztünk: „Mindenfelől szorongatnak minket, de agyon nem nyomnak, bizonytalanságban vagyunk, de nem esünk kétségbe földre terítenek, de el nem veszünk, állandóan hordozzuk testünkben Jézus halálát, hogy Jézus élete is nyilvánvaló legyen testünkben. " (2Kor 4,8-10) Mindenkinek megvan a saját keresztje. Meg van az egyháznak is minden korban, ma is a maga áldozata, a maga keresztje, amit nem mindig hősiesen viselt, de mindig tudta, hogy el kell fogadni azt, amit Isten szánt nekünk, a kereszt áldozatát és a kereszt örömét.
     Mária Máriapócson sírt. Nemcsak sajnálatból. Ez a sírás kifejezi azokat a könnyeket is, amelyeket a kereszt alatt ontott. Kifejezi azt a fájdalmat, amit Jézus halálakor érzett, azt a fájdalmat, amelyről ő jól tudta, hogy mindennek az emberiség bűne az oka. Itt van a mi szenvedésünk vigasztalása. Itt van Édesanyánk, aki tud könnyezni, hogy segítse a szenvedőket, tud bátorítani, lelki és testi csodákat művelni, hogy erőt adjon, lendületet és önérzetet. Aki ide jön, az mindig megérzi, hogy Mária számunkra az Isten gondviselő szeretetének, irgalmas és emberszerető atyaságának a kifejezője. Így szeretjük, így tiszteljük őt, és így várjuk, hogy ettől a kegyhelytől és mindazoktól, akik ide zarándokolnak, fakadjon jobb élet a világnak, békésebb korszak az egyháznak, megnyugvás, igaz önérzet az embereknek és üdvösség mindnyájunknak az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek országában.