A Máriapócsi templomba érkező vendég, miután megcsodálja a könnyező képet, figyelmesen végighallgatja a hely történetéről szóló beszámolót, gyakran megszólítja a vezetőt olykor bátortalanul, de nem ritkán provokálóan a bazilika falán a szószék előtt lévő bilincsek láttán:
    - Hogy kerül ez a rozsdás bilincs a könnyező kép közelségébe? Mit keres egy templomban ilyen zord eszköz? - Ehhez hasonló kérdéseket lehet hallani, melyeknek én roppant módon örülök. Hiszen a történetben és válaszban nem tudom titokban tartani, hogy mennyire hálás vagyok a kérdésért, mivel a kegykép után a legkedvesebb emléktárgyat szólaltatják meg velem.
     Sokunk által ismert részleteiben a történet, molyet itt boldog emlékű Bacsóka Pál helynök úr, volt máriapócsi paróchus beszámolójából idézünk:
     „A XIX. század közepén gyilkosság történt a szomszédos Nyírgyulaj községben. A szerencsétlen körülmények és a hátrahagyott nyomok arra utaltak, hogy egy ottani fiatalember követte el a gyilkosságot, aki valójában teljesen ártatlan volt. A kállai törvényszék előtt sem tudta bebizonyítani ártatlanságát, amibe az is közrejátszott, hogy voltak rosszakarói a faluban, akik szándékosan rá terelték a gyanút. A törvényszék halálra ítélte. Utolsó kívánsága az volt, hogy még egyszer elmehessen Pócsra imádkozni. Megfelelő őrizettel el is hozták. Amikor belépett a templomba, a bilincsek lehullottak róla. Nem engedték azonnal szabadon, hanem újra elővették az ügyét. Az alaposabb vizsgálat pedig kiderítette a valódi gyilkos személyét. Ezután engedték őt szabadon. Így mentette meg az életét az Istenszülő, és így került föl a pócsi bazilika falára a kegykép közvetlen közelségébe."
     Szeretem ezt a megkopott bilincset, megrendülve idézem fel mindig bájosan szép, regénybe illő történetét. Azt a történetet, melyet az évtizedek sokasága megérlelve máig életünk elevenjét érintő tanítássá tett. Jó látni a megérintett hallgatók tekintetét, és közben halványan hallani csendes sóhajukat, melyeket talán ők nem is vettek észre. Sóhajt, mely a lélek legérzékenyebb részén talán így szólalhat meg: „Ez az én életem bilincse is." És ebben, pillanatban érzem az idelátogatón, hogy hazaért, otthon van. Több százezer emberrel együtt van helye könnyező Szűzanya előtt és ez a bilincs érte is leesett arról az ártatlan fiatalemberről.
     Szeretem ezt a bilincset akkor is, ha nem az isteni kegyelem visszatükröződését látom a vendég arcán, hanem kételkedését, a beszélőt szinte megsajnáló mosolyát, gondolván: „szegény fiatal pap te még hiszel ezekben a legendákban." Az öröm helyett látom az emberi erőfeszítés teljes hiányát a megértésre. Rendíthetetlen hitét abban, hogy csak az létezik, amit lát és megfoghat. Csak az létezik, ami a hús és vér valóságába belefér, melyet az önmagát kegyelemtől teljesen kifosztott ész átér. Megtörtént már az is, hogy egy roppant tanult, a társadalom egyik elismert hivatását gyakorló csoportot vezettem, és amikor a bilincsek csodálatos lehullását említettem, minden rosszindulatot nélkülözve (ő ezt teljesen természetesnek gondolta) megszólalt valaki a tömegből: „az őr biztosan összejátszott és nem lakatolta le a rab láncait." A reakció: enyhe derűs morajlás és néhány rosszalló szájhúzás a csoport részéről. Nem haragudtam meg a cinikusnak tűnő megjegyzéstől, mert tálcán kínálta a választ, nem beszélve arról, hogy az isteni kegyelmen nem csorbít az emberi balgaság. A kegyelem a természetesre épít, szól az ősi teológiai tétel, jelen esetben értelmezhető a csoda úgy is, hogy az Isten az emberi mulasztáson (értem ez alatt az őr vélelmezett mulasztását), az embert felhasználva mutatja meg végtelen szeretetét. Ha így tekintjük az eseményt, semmit sem csorbít a történet isteni erején.
     Szeretem ezt a bilincset leginkább azért, mert ez egészen más, mint a többi ide ajándékozott tárgy. Nem a zord és templomba nem illő külleme miatt, hanem a tartalma az, ami kiemeli a többiek közül. A Szűzanya képe körül elhelyezett tárgyak, a ruhára föltett ékszerek nagyrészt az emberi egészségben történt különleges változásokról beszélnek. Ellenben a bilincs életünk további vágyait, jogos életelveit hozzák a felszínre. Ezek a szabadság, igazság, a béke és az emberi élet méltósága utáni elszakíthatatlan vágy. Sokszor azt gondoljuk, hogy életünk teljessége leginkább csak az egészségben, annak kedvező állapotában írható le. Hogy vagy? Tesszük fel a kérdést, és máris tolulnak a diagnózisok rozoga vagy jobb esetben ép testünkről. Nem mintha ezek nem lennének fontosak, sőt igenis lényeges gondot jelentenek. De életünk sokkal több ennél.
     Hiszen mit élt át ez a fogoly az ítélet kimondása után? Szabadsága elvesztését - már nem járhat, kelhet, úgy ahogy eddig, nem szerethet és akarhat úgy, mint régen. Eddig hitt az igazságban, hogy az ember jó és jót akar a másiknak, hogy a fehér az fehér, a fekete pedig fekete és nem fordítva. A becsapott embertől a békét is ellopják, hiszen aki kisemmizett és megalázott, annak háborog a lelke, nyugtalan a szíve, nincs béke benne. De talán a legsúlyosabb fájdalma, hogy igazságtalanul vádolják, mások téves ítélete miatt kell szenvednie ártatlanul és így veszik el emberi méltóságát.
     Gondoljuk át, másfél évszázaddal a történtek után nem ugyanezek a tapasztalatok okozzák legnagyobb gyötrelmünket? Még ha nem is kerülünk börtönbe, ha nem is ilyen drámai a helyzetünk, de életünk keserű pirulái itt találhatók. A szabadság elvesztése nem azt jelenti, hogy láncra vernek minket, hanem ha életünket alantas értékek, az ember tisztességes szintjét alulmúló dolgok szolgálatába állítjuk, vagy állítatják velünk. Mikor a félelem, a kényszer, sunyi számításunk, pillanatnyi hasznunk vagy más emberi gyarlóságunk mást mondat vagy tettet velünk, mint amit igazából érzünk.
     Milyen sokan nem kapják meg ma sem a nekik járó igazságot. Mennyi és mennyi ember szenved a munkahelyén elszenvedett méltánytalanságtól. Hány édesanyának fáj szíve gyermekei igazságtalan bántásától. És mennyi szerelem és házasság megy tönkre, mert az egyiktől elveszik a házastársnak járó jogát. A béke is gyakran távoli vendég életünktől, hazánktól és családunktól.
     Van-e érzékeny és értelmesen működő ember a Földön, akit egy félreértett szó, egy téves információ egy galád rágalom ne hozott volna hosszú fájdalmas időkig kirekesztett, méltánytalanul megbántott állapotba. Talán az imént említettel találkozunk a legtöbbet, minden napra jut egy félrecsúszott szó egy téves tekintet és ezek miatt indok nélkül hordozzuk embertársunk bántását.
     Ez a gyulaji fiatalember nem tudta, hogy utolsó kívánsága a szabadság kívánsága lesz, de azt tudta, hogy mindezen felsorolt életünk nélkülöz- hetetlen elvei, csakis az Istenbe vetett mélységes hitében érthetők és érhetők el. Kívánságában az Istenre való feltétel nélküli ráhagyatkozását láthatjuk. Úgy gondolom életünk számos összetevőjéből igen sok dolgot nem tudunk megoldani, vágyainknak megfelelően rendezni. Viszont, ha életünket el tudjuk helyezni feltétel nélkül Istenünk világának végtelen tervében, akkor elérjük a várva várt szabadságot, békét, igazságot és az ember méltóságát megillető életet.
     Mélységesen hálát adhatunk az Istennek, hogy meghallgatta az Istenszülő Szűz Mária közbenjárását eme megalázott rabért és engedte, hogy az ő képe könnyeivel bátorítson minket, Máriapócsot szerető híveket.