Kósa Károly

Egy jászladányi szentember:

Orosz István

(Maholnap /Szolnok/, I/10. 1989. júl. 20. p. 25.)

Önéletrajza és a jászladányi római katolikus plébánia anyakönyve szerint az 1838. év Virágvasárnapján (április 8.) született. A kor szokása szerint még aznap megkeresztelte Kiss Antal, a „káplány”. A Tiszabalán — ahol tanító, kántor, harangozó volt — eltöltött négy évet és a búcsújárásokat leszámítva Jászladányban telt élete.

Tizenkét évesen kényszerült az iskola abbahagyására. Földműves apjának segédkezve tanult bele a paraszti munkába, később sem tartván azt magához méltatlannak. Már ekkor húzódott a világ zajától. Mindig vele volt imakönyve és olvasója. Alig 16 évesen már vezette a helyi körmeneteket, 18 éves korában — házasságkötésének évében — Máriabesnyőre vezetett négyszáz zarándokot a legszebb imákat, énekeket zengve.

Emlékkönyv című önéletrajzában olvashatjuk, hogy elzarándokolt a legfontosabb kegyhelyekre, többek között Rómába, Loretóba, Máriazellbe, Máriapócsra, de megjegyzi, hogy „nemcsak a nagy szent helyeket látogattam, hanem Jászladány környékén levő községeket is meglátogattam minden évben az egyházi búcsújuk alkalmával, sőt még messze vidéki községeket is meglátogattam, mert mindenütt ösmertek és meghívtak búcsúnapokra”. Legtöbbször a ladányi búcsúsok élén ment, énekeivel és imákkal vezetve őket. Számtalan ének- és imafüzetet írt, szerkesztett és adatott ki. (Bálint Sándornak, a magyar vallásnéprajz kiemelkedő kutatójának tulajdonában 70 ilyen füzet volt, melyekből antológiát kívánt szerkeszteni.)

Falujának több vallásos társulata — így a Szent Rózsafüzér, a Jézus Szent Szíve stb. — választotta vezetői közé. Tisztségeit — amíg ereje, egészsége engedte — a legnagyobb szorgalommal, közmegelégedésre látta el. Kultikus orvosi képességének birtokában sok embert meggyógyított különféle betegségekből. Emellett végezte napi munkáját, nevelte gyermekeit.

Széles körű vallásos tájékozottsága, a régi liturgia ismerete, eredményes gyógyító tevékenysége és istenes élete miatt közbizalomnak örvendett. 1919 őszén az átvonuló román katonák is nagy tisztelettel ülték körül a kertben, almafája alatt rózsafüzért imádkozó aggastyánt. 1922. december 8-án, Szeplőtelen Fogantatás napján tért meg a halálba. Földi maradványai szülőfalujának temetőjében porladnak.

„Orosz Istvánt korunkban már meglehetősen ritka és szokatlan érzékenység, misztikus képzelődés, az emberi lélek messze tartományaiban való középkorias otthonosság jellemezte, amelynek mását legföljebb ritka költőknél, művészeknél, szentéletű híveknél találjuk meg: a modern emberi szellem általában eltompult a lélek lebegő finomságai iránt” — írja Bálint Sándor az 1942-ben általa kiadott Orosz István-önéletrajz előszavában, majd így folytatja: „Amikor a világi lelkipásztor szerepe és hatása a népi társadalom nevelésében a XIX. század folyamán ezeregy okból veszít régi egyetemességéből és szinte csak a legszükségesebb papi ténykedésekben nyilatkozott meg, addig Orosz István típusa tovább őrzi a katolikus középkornak és a barokknak számos kultikus hagyományát, amelyeknek a jozefinista papnevelés már nem szentelt kellő figyelmet. Így vezeti a búcsújárást, a templomban isteni szolgálat előtt irányítja a közös imádkozást és éneklést, jámbor társulatokba visz pezsgő életet, esténként a környékbeliek összejövetelével házi ájtatosságokat tart, virraszt a halottas házaknál: egyszóval a jámborságnak a század individualistaelemző szellemével homlokegyenest ellenkező megnyilatkozásait ápolja, amelyek azonban a néplélek szintetikus-kollektív igényeinek annyira megfelelnek.”

A jászladányi temetőben láthatjuk sírkeresztjét. Többen emlékeznek gyógyításaira, a plébánián pedig őrzik csengőjét és rózsafüzérét.