Észak-Csallóköz kincse a szentantali ferences kolostor: Ez a nagy vonzóerejű és sok lelki örömöt, boldogságot ajándékozó búcsújáróhely három évszázada áldása a vidéknek. Mindenkori célja volt ennek a kolostornak, hogy kulturálisan, vallásilag és erkölcsileg fölemelje a régió népét. Ezt a hivatását évszázadokon keresztül teljesítette, jelleget, mélységet, vallásosságot ajándékozva ennek a népnek. Ez a szép szentegyház és a körülötte elterülő kálvária és búcsújáró park ma is kedves helye a csallóközi népnek. Úgy mondja a csallóközi ember: "Jó Szentantalba menni, mert ott olyan jó imádkozni, és könnyű gyónni ". Az emberek ma is Istentől kegyelmeket kérni jönnek ide, s megerősödve, boldogan térnek haza.
    Az ideérkező búcsújárók, meglepetésből meglepetésbe, örömből örömbe zuhannak, hiszen mindegyik búcsújárásnak megvan a vezérlő gondolata és célja. Az ünnepi .szentmisét a főpásztor, vagy maga a pápai nuncius mutatja be. A hivők egy családként élik át búcsújárást, és az itt nyert kegyelmekből, lelki élményekből táplálkoznak egész évben.
     Ha végigjárjuk a világ nagy búcsújáróhelyeit ugyanezt a melegséget és kegyelmet tapasztaljuk ott is. Van a francia népnek egy nagy lelki kohója, van a portugál népnek egy teljesen fölújító kegyelmi forrása, van a spanyoloknak ősi, évszázados egybekovácsoló búcsújáróhelye, és nekünk magyaroknak is van székelyországban félmillió testvérünket mozgósító búcsújáróhelyünk. Ugyanígy összefog bennünket, Mátyusföldet, Ipolyországot és főleg Csallóközt, a mi szentantali kegyhelyünk.
     Búcsújárásunknak legszentebb pillanata az egyéni megigazulás, a lélek föltámadása, eltelítése fénnyel, örömmel és győzelmes reménnyel a szentgyónásban. Ezek a szentgyónások magukat a lelkiatyákat is mélyen meghatják, megrendítik. A búcsújárások alkalmával a hívek új stílusú szentbeszédeket, nagy társadalmi hatóerejű evangéliumi elmélkedéseket hallanak és „egyszerre dobban a szívük". Kitűnő keresztények, hazfiak, kitűnő szülők akarnak lenni. A közös imák, és jófeltételek után a legmélyebb családi együttléthez hasonló, amikor szentáldozáshoz járulunk, s Krisztus családjává forrunk össze.
     Nagy ajándék volt számunkra, amikor kassai látogatása alkalmával a szentatya arra buzdított minket, hogy a búcsújárások által őrizzük meg identitásunkat. A szentatya a legszentebb kincsünkre, édesanyánkra, Máriára irányítja figyelmünket, aki ugyan Nagyasszonynak és Királynőnek választottunk, de a török csapások alatt Hétfájdalmú Szűzanyánkká vált, akit a mi testvéreink nemzeti Pátrónájukká fogadtak. A pápa a Szentlélektől irányítva ajánlja a számunkra a búcsújárásokat. A búcsújáráson évezredes keresztény kincseinket sokszorosítjuk, lélekben gazdagodunk, s örömmel eltelve, kegyelmekkel megajándékozott lélekkel hagyjuk el mindig a búcsújárás helyét.
     Kedves Zarándok! Szeretettel adjuk a kezedbe e könyvecskét!. Kívánjuk Neked, hogy részesülj abban a három évszázados örömben és kegyelemkiáradásban, amit őseid, nagyapáid és dédapáid is megtapasztaltak itt Szentantalon!

ThDr. Morovics István
bacsfa-szentantali esperes plébános

A KEGYKÉP TÖRTÉNETE

     A szentantali kolostor kezdettől fogva nemcsak a környéknek, hanem az egész Csallóköznek kedvelt temploma volt. Szent Ferenc ünnepén, Szent Antal napján, de különösen a porciunkulai búcsún (aug. 2.) olyan tömegesen jöttek a hívek, hogy meggyóntatni az itt lakó szerzetesek sohasem tudták, hanem kérni kellett gyóntatókat a közelben levő kolostorokból.

A Kegykép eredete

     A szomszéd községben, Doborgazon, történt 1703-ban, hogy Liszkay Márton nevű parasztlegény ökrös szekérrel akart a mezőre menni, de szerencsétlenül lépett fel a szekérre, leesett és a szekér keresztülment rajta. Nem tört el egyetlen tagja sem, de súlyos belső sérülést szenvedett, és fél évig feküdt. Ez idő alatt nem tudta mozdítani a végtagjait. Miután látta, hogy az orvosok nem tudnak rajta segíteni, a Boldogságos Szűzhöz fordult segítségért. Megfogadta, hogy képet festet, ha betegségéből kigyógyul. Betegsége csodálatos módon jobbra fordult, s hamarosan felgyógyult.
     Liszkay Márton megtartotta fogadalmát. Egy pozsonyi festővel megfesttette a Boldogságos Szűz képét. A kolostor gvárdiánja megengedte, hogy a fogadalmi képet a főoltár háta mögött a falra felfüggesszék. Abban az időben a szerzetesek itt szokták a napi zsolozsmát elmondani. A laikus testvérek virágokkal ékesítették a képet; de a hívő nép is megkedvelte, valahányszor szokás szerint a főoltárt megkerülték, megérintették és megcsókolták. A kép nem volt művészi festmény, de a Szent Szűz alakja mégis olyan gyengéd volt, hogy mindenkinek megnyerte a tetszését.

A csodás könnyezés

     Jancsikovics Kelemen atya, aki rendkívül jámbor szerzetes volt, 1715. jún. 19-én reggel már öt órakor a templomba jött, hogy a rendes napi elmélkedés előtt magánimádságait elmondja. Amint itt imádkozott, egyszerre rátekintett a képre, s úgy látta, hogy Szűz Mária szemeiből először víz, azután vér tör elő. Nem akarja a dolgot elhinni, azért megtörli a szemét, hogy talán rosszul lát, de meg kell győződnie, hogy valóságos vérkönnyeket hullat a Szent Szűz szemeiből. Nemsokára megérkeztek az atyák és a laikus testvérek is a közös imádságra, s mindnyájan bámulva és csodálkozva nézték a vérkönnyek hullását. A reggeli misére jövő híveknek is hamar tudomására jutott a csodálatos dolog; mindnyájan odasiettek, hogy lássák Szűz Mária könnyezését. A látvány annyira meghatotta a nézőket, hogy többen a lecsöppent könnyeket kendőikkel felitatták, s akkor látták, hogy nem festék, hanem valóságos vér hullik alá a képről. A csodás dolgot csakhamar megtudta az egész környék, s egész nap seregesen tódultak az emberek a templomba, hogy saját szemeikkel győződjenek meg a hír valóságáról. Este aztán a gvárdián bevitette a képet a sekrestyébe, hogy biztos helyen és őrizet alatt legyen.
     Június 20-án hajnalban az őrizetre rendelt testvérek rohannak a gvárdiánhoz és jelentik neki, hogy a kép ismét vérkönnyeket hullat, s még bővebben, mint az előző napon. A gvárdián most visszatetette a képet a templomban a régi helyére, csak egy kissé magasabbra függesztették fel, hogy a nép a kezével ne érinthesse, s a vérkönnyeket le ne törülhesse. A gvárdián kérésére aztán az őrizetre rendelt testvérek megmondták, hogy hajnalban három és négy óra között kezdett vérezni a kép.
     Június 21-én délben, vagyis 12 óra körül újra könnyezni kezdett a kép, mégpedig sokkal erősebben, mint a két előző napon. Az atyák ismét siettek a templomba, s a gvardián két patenát, azaz tányérkát, (amelyre a pap misézés közben az ostyát teszi), hozatott a sekrestyéből, s a szemek irányából folydogáló könnyek alá tette. De ekkor már csak a bal szem könnyezett, amelyből egy nagy és három kisebb vércsepp hullott alá. Ezeket a cseppeket a vikárius egy négy részre hajtott kehelykendővel felitatta. A vércseppek a négyrétű kendőt mind a négy oldalon megnedvesítették. Június 22-én, azaz szombaton, folytonosan őrizték a képet, s várták a könnyezést, de semmit sem észleltek rajta.
     Vasárnap, június 23-án, hajnalban négy és öt óra között ismét könnyezni kezdett a kép, de most nem olyan bőven, mint pénteken. A jelenlevők azt látták, hogy a jobb szemből egy nagy, három közepes, és négy kisebb vércsepp hullott alá; a bal szemből pedig három vagy négy közepes és egy nagy vércsepp esett a kis patenára. Reggel aztán alaposan átvizsgálták a képet, s a kép rámáján még találtak néhány vércseppet, amelyeket Bárdy Bonaventura atya itatott fel tiszta kehelykendővel.

Az egyházi vizsgálat

     A csodás dolgot már az első nap, vagyis június 19-én jelentette a gvárdián a Pozsonyban lakó tartományfőnöknek, Ramocsaházy Bernardinnak, aki azonnal jelentést tett a dologról az esztergomi érseknek. Erről 1715. jún. 22-én Rutkay Remig, tartományi titkár, értesíti Sneider Dénest, a volt tartományfőnököt. Az esztergomi érsek rögtön bizottságot küldött ki, hogy vizsgálják meg a dolgot. A bizottság tagjai a következők voltak: Mednyánszky Ferenc esztergomi kanonok, Frieweisz Mihály somorjai plébános és kerületi es- peres, valamint Ramocsaházy Bernárdin tartományfőnök. A bizottság június 25-én érkezett Szentantalba, s azonnal hozzáfogott a vizsgálathoz. A képet este 10 órakor levették helyéről, s az emelet X-es számú szobájában helyezték el az asztalra. Az ablakokat és az ajtót bezárták, lepecsételték, s az ajtó kulcsát megőrzésre átadták Frieweisz Mihálynak, a kerületi esperesnek.
    Június 26-án több ízben felnyitották a szobát, és megvizsgálták a képet, de semmi változást nem láttak rajta.

Újabb csodás esemény

     Június 27-én délelőtt is több ízben betekintettek a szobába, de a képen semmi nyoma nem volt a könnyezésnek.
     Ugyanazon a napon sokan jöttek a kolostorba, s kérték a gvárdiánt, hogy mutassa meg nekik a képet. A gvárdián a tartományfőnökhöz utasította őket, aki engedett kérésüknek és a kerületi esperest hivatta, hogy nyissa ki a szobát.
     Frieweisz Mihály esperes kinyitotta az ajtót, és megmutatta a képet a látogatóknak, utána ismét bezárta az ajtót és lepecsételte a zárat. Ugyanezen napon este felé megint jöttek zarándokok, akik látni akarták a csodás képet. A sekrestye mellett lévő folyosón beszélgetett a tartományfőnök a kerületi esperessel és három világi úrral, mikor a vikárius megparancsolta az egyik laikus testvérnek, hogy nézzen szét a templomban, s azután zárja be a templom ajtaját. A laikus testvér a templomban három asszonyt talált, akik azt kérdezték tőle, vajon most este megnézhetnék-e a képet, amelynek látására idejöttek. A laikus testvér megmagyarázta nekik, hogy most este nem lehet, mert a képet már elzárták az egyik szobába, s a zárat lepecsételték. A felelet után az asszonyok eltávoztak, mire ő bezárta a templom ajtaját. Amint visszajött a templomon keresztül, s arra a helyre érkezett, ahova annak a folyosónak az ablaka látszott, amelynek egyik szobájában volt a kép, meghajtotta fejét, s így sóhajtott fel: „Édes Szűzanyám, minek zárkózol el az emberek szeme elől, mikor annyi buzgó lélek kíván látni és buzgón óhajt tisztelni! Könyörülj, kérlek rajtunk!"
     Alighogy ezeket a szavakat kimondta, hirtelen a főoltár felé nézett, s a bámulattól majdnem összeesett, mert ott látta a főoltáron a csodás képet. Egy pillanat alatt a képnél termett, térdre borult s buzgó szívvel mondott köszönetet a Szent Szűznek. Azután kisietett a folyosóra, ahol még mindig ott állt a tartományfőnök a kerületi esperessel és három világi úrral. A laikus testvér egyenesen a kerületi espereshez fordult, s így szól hozzá: „Főtisztelendő úr tette a főoltárra a csodás képet?" Az esperes csak néz a testvérre, s semmiképp sem érti a kérdést. A testvér újra ismételi szavait, s a bámuló esperesnek váltig azt állítja, hogy a kép az oltáron van. Erre mindnyájan a templomba siettek, s meglepődve látták, hogy a csodás kép a főoltáron van a tabernákulumhoz támasztva. Bámulatukban és nagy felindulásukban alig tudnak egy Üdvözlégy Máriát elmondani a Boldogságos Szűz tiszteletére. Utána rögtön az ajtóhoz siettek hogy lássák, vajon épségben vannak-e a pecsétek az ajtón és az ablakon? Az ajtót zárva találták, a pecsét ép volt rajta; és mikor a szobát kinyitották, tapasztalták, hogy a kép nincs a szobában, pedig az ablakok be vannak téve, s a pecsétek sértetlenek.
     Az újabb csodás esemény láttára a bizottság úgy határozott, hogy a képet egyelőre a főoltáron hagyja, s az esztergomi érseknek jelentést küld a vizsgálatról. Ebbe a jelentésbe aztán belevették a képen levő vércseppek megvizsgálásának eredményét is. Július 1-én jött ugyanis Bécsből egy híres festő Szentantalba, aki a bizottság jelenlétében tüzetesen megvizsgálta a képet, s úgy nyilatkozott, hogy a képen 28 nagyobb vércseppnek van nyoma, a rámán is látható többnek a nyoma, de biztosan nem lehet meghatározni, mert a vikárius egy ízben kehelykendővel felitatta azokat. Kifejtette továbbá a festő, hogy a vércseppek sem a száraz festékből, sem a képnek szövetéből nem származhatnak, mert akkor az egész képnek nedvesnek és foltosnak kellene lennie. A vércseppek csupán a Boldogságos Szűz két szeméből hullottak alá, amint a vércseppek irányai is tisztán láthatók voltak a képen. Az egyik irány a Szűz jobb szeméből indul ki, s a kis Jézus arcán végigfolyva, a Boldogságos Szűz jobb kezén végződik, ahol egy nagyobb vércsepp meg is aludt a bal szeméből pedig két irányban folyt a vércsepp az Istenszülőnek balkezére, s innen három csepp a kis Jézus lábára. Vércseppek nyomai látszottak a fekete üveg gyöngyöket tartó vörös szalagon is, amely a Szent Szűz nyakára volt illesztve.
     A bizottság jelentését elküldte az esztergomi érsekhez, aki most újabb bizottságot küldött ki Mednyánszky Ferenc felszentelt püspök-esztergomi kanonok és Rauscher Jakab esztergomi kanonok személyében. Ezek Szentantalban megkezdték a tanúk kihallgatását, akik látták a kép könnyezését. A szerzetesek közül tizen, a világiak közül harmincan vallották eskü alatt, hogy a Boldogságos Szűz mindkét szeméből vércseppek folytak alá. A bizottság a tanúvallomásokról jegyzőkönyvet készített s azt a tanúk aláírták, miután előzőleg megesküdtek, hogy igazat vallanak. A tanúk között volt Spacz András, somorjai orvos, aki szintén látta a könnyezést, s a bizottság kívánságára orvosi műszereivel megvizsgálta a könnyeket, s eskü alatt bizonyította, hogy azok valódi vérből valók, nem festéktől eredtek.
     A bizottság a vizsgálat befejezése után felterjesztette a jegyzőkönyvet Nagyszombatba az esztergomi érsekhez. Itt az érseki szentszék újra megvizsgálta az egész ügyet. Mivel az ügy nagyon sokáig húzódott, ezért Ramocsaházy Bernárdin tartományfőnök kérte az érseki szentszéket, hogy nyilatkozzék, vajon szabad e a Csodás képet a templomban kitenni tisztelésre vagy sem? Végre aztán az érsek is nyilatkozott, s megengedte, hogy a csodás képet nyilvános tisztelésre is kitehetik. A képet tehát, amely eddig a Boldogságos Szűz menybemenetelét ábrázoló mellékoltáron volt, most ünnepélyes körmenetben a templomban körülvitték és a főoltáron helyezték el.
     Ettől az időtől kezdve minden évben seregesen zarándokol a nép Szentantalba, hogy a Csodás Kép előtt kérjenek a Boldogságos Szűztől bajaikban segítséget. Nemcsak Csallóközből, hanem Pozsonyból, Nagyszombatból, Győrből és még messzebb helyekről is nagy számban érkeztek a búcsúsok a kegyhelyre.
     Pozsonyból az első körmenetet Ágoston Leó atya vezette 1715 szept. 14-én Szent-Antalba, amelyben 600 magyar vett részt. Nagyszombatból pedig az első zarándoklat 1716-ban indul el, amelyben nagyon sokan vettek részt, s hoztak magukkal egy nagy képet. 1736. február 20-án a csallóközi papok bizonyítványt állítottak ki arról, hogy Szent-Antalban évenkint a gyónók és áldozók száma felülmúlja a húszezret.
     XII. Kelemen pápa 1737-ben teljes búcsút engedélyezett mindazoknak, akik a csoda évfordulóján Szent-Antal templomát meglátogatják, ott meggyónnak, megáldoznak, s a pápa szándékára imádkoznak. Ezt a kiváltságot örök időkre kiterjesztette.
     1739. június 19-én nagy ünnepélyességgel tartották meg a könnyezés 25-ik évfordulóját.
    A képről a vérnyomok az idők folyamán eltűntek, úgyhogy most már nem látszanak. Ennek az a körülmény az oka, hogy a búcsúsok annyiszor érintették képekkel és olvasókkal, hogy öntudatlanul is lekoptatták nemcsak a képről, hanem még a rámáról is a nyomokat.
     A két patena, vagyis tányérka és a kehelykendő sorsáról annyit tudunk, hogy az egyik patenát a tartományfőnök Bécsbe vitte, és III. Károly magyar királynak ajánlotta fel; a másik tányérkát és a kehelykendőt pedig a szentantali templom sekrestyéjében őrizték, s a csoda napján megmutatták a népnek. Az arany tányérkáról is eltűntek a vércseppek. (1789-ben II. József rendeletei következtében a kolostort kiüríteték, a templomot az állami hatóság szénaraktárként, a kolostort pedig magtárként használta. A ferencesek csak húsz év múltán 1809-ben térhettek vissza Szentantalba.)
     Scitovszky János esztergomi érsek és Magyar- ország prímása 1855. szept. 28-án utasítja a szent- antali gvárdiánt, hogy a Boldogságos Szűz ünnepén azt a kehelykendőt, amellyel a Boldogságos Szűz képéről lehulló vérkönnyeket felitatták, a népnek mutassák meg, hogy megcsókolhassák. Egyúttal arra kéri a gvárdiánt, hogy ezen kehelykendő számára aranyos tokot készíttessen, abban őrizzék ezután. De ezzel még nem elégedett meg. 1856. febr. 29-én újabb levelet küldött a szentantali gvárdiánhoz, amelyben elrendeli, hogy minden egyes alkalommal nagyobb ünnepélyességgel adják tudtul ezen kép tiszteletét a népnek: a gvárdián mondjon beszédet a csodás vérzésről, utána menjen a mellékoltárhoz, ahol a kehelykendőt aranytokban őrzik, s magyar nyelven hirdesse ki, hogy ez az esztergomi érsek és bíboros parancsára történik. Ezután csókolja meg a kendőt, s azután nyújtsa csókolásra a papságnak és a népnek.
     1856. böjt második vasárnapján (márc. 9.) a következő levelet küldötte a gvárdiánnak:
     Minden Csallóközi Szent-Antali Plebániához tartozó mind a két nemen lévő Híveknek az Úrtól atyai áldást és üdvözletet!
     A Fölségesnek titkát elrejteni jó, cselekedeteit pedig kinyilatkoztatni tisztességes, azért valamint mindennap hálát adunk Istennek az ő nagy dicsőségéért, úgy a legbensőbb öröm önt el, midőn akár a dolgok természetében, akár a kegyelem országában olyan látványok tűnnek szemünkbe, melyekbe az Úrnak mindenhatósága, úgymint irgalmassága csodásan ragyog és mintegy akaratunk ellen is késztetnek annak elismerésére és imádására, kinek régi csodáit a mi időnkben is fényleni tapasztaljuk.
     És valóban főtisztelendő Viber József választott bozoni püspök, a pécsváradi Boldogságos Szűz Mária apátja, Esztergomi Székes Főegyháznak kanonokja, s akkorban Nagyszombatbeli-kerületben, most pedig főegyházi általános helyettes, s az ügyek (egyházi) főbírája, bemutatott nekünk valami foglalványt, üvegtáblásat, mellyet a fennevezett Sz. Antal egyházában talált, s melyben kehelytörlőt néhány folttal és írott oklevelet felfedeztünk, mely azt tanúsítja, hogy azon kehelytörlőt az ugyanazon egyházban létező boldogságos Szűz Mária képéről hullott könnyek áztatták. Minthogy pedig ugyanazon oklevél bizonysága szerint ezen különös eset boldog emlékezetű elődünk, Keresztély Ágoston, elszászi herceg, esztergomi érsekbíbornok idejéből való, rendi tisztünk szerint és a dolog fontossága miatt azonnal levéltárunkat megvizsgáltatni, s azon különös esetnek emlékét felkerestetni meghagytuk.
     Az ezen esetet illető hiteles tárgyalások szerencsésen felfedeztettek s az tetszett ki belőlük, hogy 1715- dik évben június 19-dik, 20-dik, 21-dik és 23-dik napján a Boldogságos Szűz Mária képéről, mely a fennevezett szentantali egyházban létezik, majd tiszta, majd vizes véres könnycseppek folytak, melyeket a Máriáról nevezett tartomány Sz. Ferenc rendjebeli atyafiai, kiknek gondjára ez az egyház és plébánia akkor bízva volt, részint két kehelytányérkára, részint kehelytörlőre felfogtak. A tányérkák 1789-iki április 27-én a templomnak többi kincsszereivel egészen elraboltattak, a kehelytörlők azonban Balog Bernát atya ugyanazon szerzetestársaság tagja szorgos gonddal megőrizte, s hosszú ideig az ájtatos hívek ezt szemlélgették és buzgón tisztelték.
     A főtiszteletű esztergomi szentszék, mely ezen rendkívüli eset fölött július 16-án 1715-ben tartatott, ugyanazon elődünkhöz írott levelében a többi között így nyilatkozott: Végre hogy véleményünket is őszintén és lelkiismeretesen Főmagasságú fönséged előtt nyilvánítsuk, kihallgatván az összes ülnök uraknak szavazatát, mindnyájunknak ítélete abban álla hogy ámbár a jelen vallomásokban némely nem lényegesekre nézve (ilyen a helyettes elöljárónak tett bejelentése a vendégeknek, midőn a bejelentés majd ft. Fülöp, majd Vidor harmadszabályosnak tulajdoníttatik), tévedés és ellenmondás történt is, mivel mindazáltal a lényegesekre nézve mind összhangzólag vallanak, nem is találjuk valamely nyomát a csalásnak vagy álnokságnak akár a kép könnyezése, akár annak a szobából az oltárra csodásan lett átköltözésre nézve és a körülmények is oda mutatnak, hogy az esemény felsőbb isteni erőnek tulajdonítandó; nem is lehetséges emberileg az igazság nagyobb nyilvánosságára eljutni; az egyházi törvények, jelesül pedig a tridenti zsinat XXV. ülése szerint, amelynek határozata így kezdődik: "A szentek hívásáról, tiszteletéről, ereklyéiről és a szent képekről" azt ítéltük, miszerint Főmagasságú Fönséged megengedheti, hogy az említett kép az oltárra kitétessék és eltűrheti, hogy a festészek által lemásoltassék és a hivő népnek, mindenkinek saját buzgósága szerint annak tisztelése szabad legyen.
     Minthogy tehát erősen meggyőződtünk arról, hogy azon könnyeket, melyeknek nyomát az előbb mondott kehelytörlőn szemléljük, fensőbb, természetfölötti erő indította és eszközölte s egyszersmind hitelesen tudjuk, hogy a nép mostanában buzgón is tiszteli azon képet és a mai nap is sokan ájtatos búcsújárásokban hozzá zarándokolnak: mi ezen csodálatos tényeknek emlékezetét egyrészt megtartani, más részt pedig a szeplőtelen B. Szűz Mária tiszteletét, kihez mindennap így fohászkodunk: "azon irgalmas szemeidet hozzánk fordítsad" püspöki tisztünk szerint, amennyire lehet előmozdítani igyekezvén, meghagytuk. hogy azon könnycseppek nyoma kimetszessék, vörös finom selyemre ékesen illesztessék és az általunk e végre szerzett díszes mutatóban üveg alá tétessék úgy, hogy ezen nyomokat mind a hívek szemei nézhessék; mind ájtatos csókolással tisztelhessék anélkül, hogy a hoszszabb használat azokat végleg eltörölje.
     Ezen így felékesített ereklye-mutatót a Paduai Sz. Antal egyháznak, amely a Máriai-tartomány Sz. Ferenc-rendbeli atyái gondja alatt létezik, jeléül a mi fiúi ájtatosságunknak. a B. Szűz Mária iránt, s atyai jóakaratunknak, a mondott szerzet iránt adjuk és ajándékozzuk s a jelen (iromány) erejével püspöki rendi hatalmunknál fogva megengedjük, hogy a hívek tiszteletének leginkább a B. Szűz Mária ünnepein tisztelhessék és csókolhassák. Az irgalmasság Anyját pedig ájtatosan kérjük, könyörögjön népéért, közben járjon az egyházi karért, esedezzék az ájtatos asszonyi nemért, s oly buzgó hitet és tiszta életet az isteni kegyelem székénél nekünk szerezzen, mely szent képének szemeiből ne bűneink fölött kesergő könnyeket, hanem lelki buzgóságunkban és jámborságunkban anyai tetszésének jeleit eszközölje. Költ Esztergomban érseki székhelyünkön Böjt második Vasárnapján 1856. Érsekségünk 7-dik, püspökségünk pedig 28-dik évében.
     Ezen meleghangú levél után a ferencesek igyekeztek, hogy Szentantalban Szűz Mária tiszteletét hathatósan elterjesszék. A ferencesek elűzését követően (1951) a kolostor papi internáló tábor volt. Az államhatalom évtizedekig akadályozta a búcsúk megtartását. A búcsújárások főként a 80-as évek végétől, és a rendszerváltás után újultak meg a mai formájukban.

A KOLOSTOR TÖRTÉNETE

     Csallóköz szigete századokkal ezelőtt is híres volt termékenységéről és népének szorgalmáról. S ha a kanyargó Duna számos ágával tavasszal nem rakoncátlankodott, a lakosság mindig gazdag termésre számíthatott. Ezért aztán a népes községek egymást érték, s gyarapodtak gazdagságban és műveltségben. A legszebb hitélet virágzott itt; a lakosság mind katolikus volt, s így mindnyájan Mária-tisztelők.
     A mohácsi vész után itt is megváltozott a helyzet. Elterjedt ide is Luther vallása, mivel a főurak, akiknek itt nagy birtokaik voltak, politikából és érdekből pártfogásba vették az új vallást, így számos településen túlsúlyra emelkedett.
     Egyes főurak azonban igyekeztek a XVII. sz. elejétől kezdve ezt megakadályozni. Így Pálffy Pál nádor, aki mindent elkövetett, hogy birtokain a lutheránusokat a katolikus vallásra visszatérítse. Mivel lelkiismerete nem engedte, hogy jobbágyait vallás változtatásra kényszerítse, azért a legtöbb birtokán nem tudott sikert elérni. Különösen szerette volna a katolikus vallást visszaállítani birtokain Csallóközben. Nem sok eredménnyel, mert itt is csak térítéssel akarta jobbágyait a katolikus egyházba visszavezetni, azonban a paphiány miatta nem kapott papokat erre a célra. Ekkor merült fel lelkében az a gondolat, hogy Csallóközben letelepíti Szent Ferenc buzgó fiait. Gondolkodását elárulja az 1653-ik évi . végrendelete, amelyben ekképpen intézkedik: „Mivel a somorjai templomot sok munkámmal és fáradságommal vettem ki a lutheránusok kezéből, szükséges, hogy a templomot renoválják. Kérem a feleségemet és gyermekeimet, hogy renováltassák s azon felül építtessenek ott nyolc barátnak kis klastromot ".
     A nemesen gondolkodó nádor végrendeletét felesége és gyermekei nem hajtották végre, s így a terv nem valósult meg. Értesült erről a tervről Lippay György, esztergomi érsek is, akinek Somorja közelében nagy kiterjedésű birtoka volt, sőt az egyik közelben levő községben, Vajkán, nyári kastélya is. Elhatározta, hogy a boldogult nádor tervét megvalósítja. Egy alkalommal, mikor Vajkán időzött, bejárta egész birtokát, hogy alkalmas helyet keressen a kolostor építésére. Így jutott el Szent-György-Úr kicsi községhez, amely közvetlenül a Duna egyik ága mellett feküdt, s temploma egy kis dombocskán állott. Ennek a helynek a fekvése nagyon megtetszett neki. A Dunának Bárcs nevű ágát nagyon alkalmasnak találta arra, hogy a kolostor és a templom felépítéséhez szükséges anyagot azon szállíttatja le Pozsonyból. Mivel a néhány házból álló kis község lakói érseki jobbágyok voltak, könnyen ment a dolog. Az érsek felszólította őket, hogy adják át kolostor építéshez házaikat s ő a Bárcs folyó másik oldalán felépítteti új házaikat. A lakósok engedelmeskedtek, s az újonnan kijelölt helyen telepedtek le.
     Az érsek 1666-ban Bácsfa mellett megkezdte Padovai Szent Antal tiszteletére a templom és a kolostor felépítését. Közben megegyezett a ferencesek főnökével, Babcsánszky Didákkal, hogy a hívek lelki gondozását átveszik. A tartományfőnök 1665-ben tehát elküldötte Cziráky Antal atyát három testvérrel, hogy az építkezésre ügyeljen fel, s addig is gondozza a híveket, míg a kolostor elkészül.
     Lippay György érsek azonban 1666. jan. 31-én meghalt, s így az építkezés félbemaradt. Két évig tartott ez az állapot, mikor az új érsek Szelepcsényi György, megkönyörült a ferenceseken, s elrendelte a kolostor és a templom építésének folytatását. Hat esztendeig tartott még az építkezés, s 1674-ben elkészült a kolostor. A mariánus tartomány káptalana még ebben az évben konventtá nyilvánította, s az érsek a rendtagoknak ünnepélyesen átadatta. Az elsö gvárdián Tamáskovics Ferenc lett, aki már az előző években is itt működött, mint elöljáró. 1677-ben végre elkészült a templom is, de nem szentelték fel, hanem csak megáldották, mert a háborús idő nem volt alkalmas az ünnepély megtartására. A rendtagok most már teljes erővel hozzáfoghattak a hívek lelki gondozásához. Időközben meghalt a vajkai plébános s így a plébánia, amelyhez Szent-György-Úr község is tartozott megüresedett. Az esztergomi érsek felszólította a tartományfőnököt, hogy bízza meg a konvent tagjait a plébánia vezetésével, mert a nagy paphiány miatt ide plébánost nem tud adni. A ferencesek megkezdték a vajkai plébánia gondozását és kezelését, amelynek két leányegyháza is volt: Szent-György-Úr és Szent András. Csakhamar a következő helyek is a konvent gondozásába kerültek: Doborgaz, Keszölcés, Kis-Szarva Nagy-Szarva, Tárnok és Bácsfalva. Közben aztán még Csölösztő, Gútor, Tejfalu és Királyfia községekbe is kellett misézésre rendtagokat küldeni.
     Az 1703-1711-ig terjedő időszak súlyos megpróbáltatást hozott a konventre. Ezen időben folyt le II. Rákóczi Ferenc felkelése, s így Csallóköz is a háború színhelyévé változott. Egyszer Rákóczi Ferenc fejedelem kuruc katonái vonultak végig a Csallóközön, azután a császári seregek pusztították végig, s rabolták el azt, amit a kurucok meghagytak. A konvent tagjai igen nagy zavarban voltak, sokszor azt sem tudták, mit tegyenek. Mindkét hadsereget ki kellett szolgálniuk, ha azt akarták, hogy kolostorukat az átvonuló hadak fel ne gyújtsák, s a szerzeteseket el ne űzzék. Domány Farkas gvardián a kurucoknál élelmiszer adással, a császári katonáknál meg 5-8 forintért mindig meg tudta menteni a kolostort attól, hogy katonákat szállásoljanak el benne.
     II. József idejében újabb csapás érte a konventet. 1786-ban rendeletével eltörölte ezt a konventet is. Rot- tinger Zsigmond fájdalommal tudatja a tartományfőnökkel 1785. augusztus 24-én, hogy megkapta a helytartótanácsnak a kolostor eltörléséről szóló végzését. Megkezdődik a legkeservesebb dolog: a kolostor kiürítése. Szeptember 16-án már, csak három páter várja az elhelyezését. A kolostort már kiürítették; de még mindig nem hagyták el, mert abban reméltek, hogy talán még megmenthetik. De hiába volt minden remény. 1789. április 23-án megjött a rendelet, hogy végleg el kell hagyniuk. A gvardián vajkai káplán lett, s mint ilyen halt is meg. A templomot az állami hatóság szénaraktárrá tette, a kolostort meg magtárrá.
     A szentantali plébániát az esztergomi érsek paphiány miatt nem töltötte be, ezért egyelőre a vajkai plébániához csatolta. A hívek így egy évtizeden keresztül lelkipásztor nélkül voltak. Végre az esztergomi érsek megkönyörült az elárvult híveken, s 1801-ben I. Ferenc magyar királynál kijárta, hogy Szentantalban a plébániát visszaállíthatja. Az esztergomi érsek most úgy akarta megoldani a dolgot, hogy a plébános és a két káplán ferencesek legyenek. Az érsek tehát felszólította a ferencesek tartományfőnökét, hogy nyilatkozzék, hajlandó-e három rendtagot Szentantalba küldeni. A tartományfőnök örömmel fogadta a felhívást, s jelentette az érseknek, hogy kész bármikor három rendtagot oda küldeni. Wilt József, általános érseki helyettes hivatalosan tudatja a tartományfőnökkel, hogy a király beleegyezett abba, hogy az-érsek három személyt rendelhet Szentantalba a hívek gondozására: egyet plébánosnak, kettőt káplánnak. A helytartótanács 1801. dec. 29-én azt válaszolja, hogy csak azzal a kikötéssel egyezik bele a ferencesek plébániai beiktatásába, ha a ferencesek tudomására hozza, hogy csak ideiglenesen foglalhatják el a plébániát, mert ezt minél előbb világi pappal kell betölteni. Végül pedig kijelenti a helytartótanács, hogy a végzett dologról neki jelentést küldjön.
     A helytartótanács akadékoskodása elkedvetlenítette az érseki helyettest s ezért úgy oldotta meg a kérdést, hogy 1802-ben Boros István világi papot küldte Szentantalba plébánosnak két káplánnal. A plébánia területe pedig Bácsfa, Tárnok és Nagyszarva községekből állott. Mivel azonban a plébániai jövedelem olyan kicsi volt, hogy abból a plébános két káplánjával megélni nem tudott, azért Boros István plébános rövidesen lemondott, s az érsek ismét a vajkai plébániához csatolta a fentebb említett községeket.
     Ez a fordulat meggyőzte a helytartótanácsot arról, hogy ezt a szegényes plébániát csak a szegénységhez szokott és alamizsnából élő ferences atyák tudják kezelni, azért 1809-ben a konventet visszaadta a rendnek, s megengedte, hogy a plébániát is vezessék. A tartományfőnök készségesen meghajolt a helytartótanács akarata előtt, s a konventet a plébániával együtt visszavette.