1. Szent László "ugratása"
Szent László király uralkodásának idejében a kunok három alkalommal
törtek be a magyar földre: 1085, 1091 és 1092-ben. Borzalmas pusztítással
fosztogatták az országot. László király seregével mindhárom esetben úgy
megverte őket, hogy az erről írt legenda szavai szerint: „a karvaly körmétől
megtépett rucák módjára" voltak kénytelenek menekülni.
Ezek közül a harcok közül a hagyomány szerint valamelyik kiterjedt a Mátra és Cserhát vidékére is. A kunok a Cserhát őserdőiben, a hegyek között kerestek menedéket László üldöző serege elől. Szent László seregének zöme a Zagyva mentén táborozott. Ő, mint jó hadvezér, nem elégedett meg a kiküldött járőrök által szerzett hírekkel, hanem egy kisebb csapat kíséretével maga is hírszerző útra indult. A mai Szentkút völgyében haladt előre, kissé megelőzve kíséretét. A szomszédos hegyoldal sűrű erdejéből nagy lármával törtek elő a lappangó kunok. Megismerték a királyt és megpróbálták elfogni. Biztosra vették, hogy a magányosan elől lovagló Lászlót csekély számú kísérete még akkor sem tudná megoltalmazni, ha mellette állna. Ráadásul egy széles és mély szakadék zárta el a menekülés útját. A nagy zajjal és a siker biztos tudatában rohanó kunok elszámították magukat. A királynak ugyanis igen jó lova volt, s ami ennél is fontosabb, égi Segítő is védte. Amikor látta a közelgő veszedelmet, az őt jellemző gyors elhatározással sarkantyúba kapta Szög nevű paripáját, és egy vakmerő szökkenéssel átugratta a szakadékot. Az üldöző sereg megdöbbenve torpant meg a csodálatos ugratás láttán.
László lovának patája a kemény kőbe úgy belesüppedt, mintha az viasz lett volna. Még a patkószegek nyoma is világosan látszott. A patkószegek nyomából, vékony sugárban, kristálytiszta víz bugyogott fel.
Ahol most Szentkút forrása van, ott is egy ilyen pata-nyomból tört fel a víz...
A Szentkút forrás keletkezésének ez az ősi hagyománya.
Ezek közül a harcok közül a hagyomány szerint valamelyik kiterjedt a Mátra és Cserhát vidékére is. A kunok a Cserhát őserdőiben, a hegyek között kerestek menedéket László üldöző serege elől. Szent László seregének zöme a Zagyva mentén táborozott. Ő, mint jó hadvezér, nem elégedett meg a kiküldött járőrök által szerzett hírekkel, hanem egy kisebb csapat kíséretével maga is hírszerző útra indult. A mai Szentkút völgyében haladt előre, kissé megelőzve kíséretét. A szomszédos hegyoldal sűrű erdejéből nagy lármával törtek elő a lappangó kunok. Megismerték a királyt és megpróbálták elfogni. Biztosra vették, hogy a magányosan elől lovagló Lászlót csekély számú kísérete még akkor sem tudná megoltalmazni, ha mellette állna. Ráadásul egy széles és mély szakadék zárta el a menekülés útját. A nagy zajjal és a siker biztos tudatában rohanó kunok elszámították magukat. A királynak ugyanis igen jó lova volt, s ami ennél is fontosabb, égi Segítő is védte. Amikor látta a közelgő veszedelmet, az őt jellemző gyors elhatározással sarkantyúba kapta Szög nevű paripáját, és egy vakmerő szökkenéssel átugratta a szakadékot. Az üldöző sereg megdöbbenve torpant meg a csodálatos ugratás láttán.
László lovának patája a kemény kőbe úgy belesüppedt, mintha az viasz lett volna. Még a patkószegek nyoma is világosan látszott. A patkószegek nyomából, vékony sugárban, kristálytiszta víz bugyogott fel.
Ahol most Szentkút forrása van, ott is egy ilyen pata-nyomból tört fel a víz...
A Szentkút forrás keletkezésének ez az ősi hagyománya.
2. A Szűzanya első megjelenése és az első gyógyulás
Szentmihályi Mihály 1794-ben megírt és 1797-ben kiadott Szentkútról szóló történetében olvashatjuk, hogy 1660.ban Szebeki János volt a kisterenyei plébános. Szebeki írásaiból kitűnik, hogy az akkor már nagyon
látogatott kegyhely, Verebély, vagy miként írja: „Vöröböly", Kisterenyéhez
tartozott. Szebeki egyik kései utóda 1714-től Lukovics Márton lett. Lukovics
nagy buzgalommal gyűjtötte a szentkúti gyógyulástörténeteket, melyek egy
részét személyes tapasztalat alapján, a többit az itt szolgálatot teljesítő lelkiatyák
előadásából tudta meg és jegyezte le.
Összehívta magához a környék legidősebb embereit, és megkérdezte tőlük, mit tudnak a szent forrás eredetéről, a Tóth-Vereb pusztai csodálatos kútról?
Lukovics még 1714-ben lejegyezte a hallottakat. Ebből az írásból merítette később könyve anyagát Szentmihályi. Az ily módon rögzített szóbeli hagyomány szerint így történt az első gyógyulás:
A verebélyi pásztor születésétől fogva néma gyermekével együtt őrizte a csordát itt az erdőben. A gyermek megszomjazott. Elmaradt kissé apjától és vizet keresett. Egyszerre egy fa lombjai között megjelent neki a Boldogságos Szűz, karján a kis Jézussal, és egy lópata alakú mélyedésben felcsillanó forrásvízre mutatott. A fiú lehajolt, ivott és utána nyomban atyja után kiáltott. Az apa alig akart hinni a fülének. Álmélkodva kérdezte fiától: „Mi történt veled?" A fiú örömtől sugárzó arccal felelte: „Egy csodás szépségű és jóságos arcú asszonyt láttam az imént, kisgyermekkel a karján, aki egy forrásra mutatott. Ittam ebből a kis forrásból, és nyomban tudtam beszélni." Az apa megnézte a forrást, és ásni kezdett. Lassan kiszélesedett a nyílás, és ebből lett a SZENT KÚT!
Sem a megkérdezett öregek, sem más régi iratok nem adnak felvilágosítást arról, mikor történt ez a jelenés és a csodálatos gyógyulás. Más adatokból azonban be lehet határolni annak időpontját.
Minden kétséget kizáró módon biztos, hogy a Szent Kút a török hódítás idején már megvolt.
Összehívta magához a környék legidősebb embereit, és megkérdezte tőlük, mit tudnak a szent forrás eredetéről, a Tóth-Vereb pusztai csodálatos kútról?
Lukovics még 1714-ben lejegyezte a hallottakat. Ebből az írásból merítette később könyve anyagát Szentmihályi. Az ily módon rögzített szóbeli hagyomány szerint így történt az első gyógyulás:
A verebélyi pásztor születésétől fogva néma gyermekével együtt őrizte a csordát itt az erdőben. A gyermek megszomjazott. Elmaradt kissé apjától és vizet keresett. Egyszerre egy fa lombjai között megjelent neki a Boldogságos Szűz, karján a kis Jézussal, és egy lópata alakú mélyedésben felcsillanó forrásvízre mutatott. A fiú lehajolt, ivott és utána nyomban atyja után kiáltott. Az apa alig akart hinni a fülének. Álmélkodva kérdezte fiától: „Mi történt veled?" A fiú örömtől sugárzó arccal felelte: „Egy csodás szépségű és jóságos arcú asszonyt láttam az imént, kisgyermekkel a karján, aki egy forrásra mutatott. Ittam ebből a kis forrásból, és nyomban tudtam beszélni." Az apa megnézte a forrást, és ásni kezdett. Lassan kiszélesedett a nyílás, és ebből lett a SZENT KÚT!
Sem a megkérdezett öregek, sem más régi iratok nem adnak felvilágosítást arról, mikor történt ez a jelenés és a csodálatos gyógyulás. Más adatokból azonban be lehet határolni annak időpontját.
Minden kétséget kizáró módon biztos, hogy a Szent Kút a török hódítás idején már megvolt.
3. A Szent Kút a török hódítás idején már megvolt
Ezt nemes Koós Pál gyöngyösi polgár három gyermekének gyógyulástörténete
segít bizonyítani.
A három gyermeknek izomsorvadása volt, tagjaikat nem bírták mozgatni. Tehetetlenségük miatt állandó ápolásra és gondozásra szorultak. Semmiféle orvosi beavatkozás nem volt képes segíteni rajtuk.
A nyomorúság ellenére is mélyen vallásos apa, miután látta, hogy a természetes emberi erőfeszítés semmit sem ér, a Boldogságos Szűz oltalmába ajánlotta gyermekeit. Egész családjával elzarándokolt Szentkútra. Feleségével együtt a szent forrás vizével mosogatták a gyermekeket. Közben könyörögve, sírva kérték az Irgalom Anyját, hogy segítsen rajtuk. A többször megismételt mosás és bizalommal teljes esdeklés elnyerte jutalmát. Az izmok visszanyerték rugalmas erejüket, a betegek meggyógyultak.
Mekkora lehetett a szülők öröme! Hálájukat tettekkel is ki akarták mutatni. A szent kutat borító fedél már nagyon rozoga volt. Elhatározták, hogy megjavíttatják. De mert itt a török volt az úr, tőle kellett engedélyt kémi. Koós nagy hálával eltelve, ezt a kínos utánjárást is vállalta. Pár jó emberét magához vette, és elment Egerbe. „Megnyerte ugyan ezt, - írja Lukovics Márton 1714-ben - de a Szécsényben, közelebb lakó Pribék Basa ellene állott." Ekkor a hatalmasabb hatvani basához ment, aki megengedte a Szentkút fedelének kijavítását. Ennyi utánjárást csak az vállalhatott, akinek valóban tele volt a szíve hálával. Lukovics írásában hivatkozik Nagy Gergelyre, kinek édesapja Koóssal együtt járt Egerben az engedélyért. Mindez 1640 körül történhetett.
A fedelet Koós rendbe hozatta, de - miként feljegyzéseink tanúsítják - a protestánsok lerombolták.
Szentmihályi ad egy másik bizonyítékot is arra, hogy a Szent Kút a török hódítás idején már megvolt. A gyöngyösi katolikus hívek szerettek volna „a Verbélyi, vagyis Tóth-Verebi pusztában levő", kegyhelyhez elzarándokolni. Ezt csak úgy tehették, „hogy az Hatvanyi Török Basától kértek és nyertek szabadságot azon szent Forráshoz való menetelre." „Ez onnét bizonyíttatik - írja ugyanő -, hogy én ennek előtte egynéhány esztendőkkel öreg emberektől hallottam, kinek édes szülei beszélték, hogy a Hatvanyi Török Basától" kértek a gyöngyösiek a szentkúti zarándoklásra engedélyt.
A búcsújárást a gyöngyösi ferencesek szervezték és vezették. Az „öreg emberek" és atyáik visszaszámolása szerint 1650 és 1660 között történhetett ez a búcsújárás. A török időkben tehát már megvolt Szentkút csodálatos erejű vize.
Vannak hiteles okiratok, melyekből kitűnik, hogy már a török hódoltság előtt megvolt Szentkút.
A három gyermeknek izomsorvadása volt, tagjaikat nem bírták mozgatni. Tehetetlenségük miatt állandó ápolásra és gondozásra szorultak. Semmiféle orvosi beavatkozás nem volt képes segíteni rajtuk.
A nyomorúság ellenére is mélyen vallásos apa, miután látta, hogy a természetes emberi erőfeszítés semmit sem ér, a Boldogságos Szűz oltalmába ajánlotta gyermekeit. Egész családjával elzarándokolt Szentkútra. Feleségével együtt a szent forrás vizével mosogatták a gyermekeket. Közben könyörögve, sírva kérték az Irgalom Anyját, hogy segítsen rajtuk. A többször megismételt mosás és bizalommal teljes esdeklés elnyerte jutalmát. Az izmok visszanyerték rugalmas erejüket, a betegek meggyógyultak.
Mekkora lehetett a szülők öröme! Hálájukat tettekkel is ki akarták mutatni. A szent kutat borító fedél már nagyon rozoga volt. Elhatározták, hogy megjavíttatják. De mert itt a török volt az úr, tőle kellett engedélyt kémi. Koós nagy hálával eltelve, ezt a kínos utánjárást is vállalta. Pár jó emberét magához vette, és elment Egerbe. „Megnyerte ugyan ezt, - írja Lukovics Márton 1714-ben - de a Szécsényben, közelebb lakó Pribék Basa ellene állott." Ekkor a hatalmasabb hatvani basához ment, aki megengedte a Szentkút fedelének kijavítását. Ennyi utánjárást csak az vállalhatott, akinek valóban tele volt a szíve hálával. Lukovics írásában hivatkozik Nagy Gergelyre, kinek édesapja Koóssal együtt járt Egerben az engedélyért. Mindez 1640 körül történhetett.
A fedelet Koós rendbe hozatta, de - miként feljegyzéseink tanúsítják - a protestánsok lerombolták.
Szentmihályi ad egy másik bizonyítékot is arra, hogy a Szent Kút a török hódítás idején már megvolt. A gyöngyösi katolikus hívek szerettek volna „a Verbélyi, vagyis Tóth-Verebi pusztában levő", kegyhelyhez elzarándokolni. Ezt csak úgy tehették, „hogy az Hatvanyi Török Basától kértek és nyertek szabadságot azon szent Forráshoz való menetelre." „Ez onnét bizonyíttatik - írja ugyanő -, hogy én ennek előtte egynéhány esztendőkkel öreg emberektől hallottam, kinek édes szülei beszélték, hogy a Hatvanyi Török Basától" kértek a gyöngyösiek a szentkúti zarándoklásra engedélyt.
A búcsújárást a gyöngyösi ferencesek szervezték és vezették. Az „öreg emberek" és atyáik visszaszámolása szerint 1650 és 1660 között történhetett ez a búcsújárás. A török időkben tehát már megvolt Szentkút csodálatos erejű vize.
Vannak hiteles okiratok, melyekből kitűnik, hogy már a török hódoltság előtt megvolt Szentkút.
4. A török hódoltság előtt megvolt a Szent Kút
Visszafelé-számításunkban, a Mátraverbély községi templom hiteles
okmányai szolgáltatnak biztos alapot. Szentkút területét ugyanis az 1690-
es évekig alig járható őserdő borította. Csak akkor irtották ki az idevezető,
most már járható út mindkét oldalán az erdőt, amikor a törökök, visszavonulásuk
közben, a szolnoki fahidat felgyújtották. Ebben az időben az
államkincstáré volt Verebély és Szentkút. A kincstár, a híd újjáépítéséhez
szükséges fát, innen vágatta ki.
A török megszállás előtt, tehát még megvolt az őserdő. A nép nem jöhetett ide tömegesen, és az időjárás kellemetlenségei ellen sem nyerhetett itt oltalmat. Csak a bátrabbak jöttek, a helyet jól ismerő vezetővel, hogy a csodálatos forrásból igyanak, mosakodjanak, és vizet vigyenek otthonukba. A Szentkút mellett, csak egy kis fakápolna állt a régi írások szerint. Ezt a fakápolnát a törökök 1542 és 1544 között felégették.
A tömegesen érkező búcsúsok számára az istentisztelet, a gyóntatás, áldoztatás és prédikáció könnyebben megközelíthető volt Verebély község templomában. A búcsú elnyerését a Szentszék kezdetben ehhez a templomhoz kötötte.
A Monumenta Vaticana IV. kötetének 252. lapján, a 312. Oklevélben, 1400. nov. 9-ről keltezve azt találjuk, hogy IX. Bonifác pápa, a verebélyi Nagyboldogasszony templomnak azt a búcsút engedélyezi, ami Assisiben, az Angyalokról Nevezett Boldogságos Szent Szűz, Porciunkula templomában, és Aachenben, a Szent Szűz templomában, Szent Margit ünnepén nyerhető. A templom rektorának pedig megengedi, hogy Mária mennybemenetelének ünnepén, és az azt közvetlenül megelőző három napon, 12 gyóntatót alkalmazhasson. (Abban az időben, a búcsúengedélyezéssel együtt, a gyóntatók számát is korlátozták!)
Ilyen vagy ehhez hasonló búcsúengedményt ebben a korban más templomok is kaptak, így Esztergom, Veszprém, Nagyvárad (Szent László sírja miatt), Kassa, Szepes stb. Ezek nagyrészt püspöki városok és nevezetesebb zarándokhelyek. A budai híres Fehéregyház is csak 8 gyóntatóra kapott jogot. Felvetődik a kérdés: miért kapott a kis Verebély község temploma 12 gyóntatóra jogot a búcsúengedélyezéskor? Hiszen Verebély abban az időben csekély lélekszámú kis község volt.
A verebélyi templom a 12 gyóntatós búcsút a zarándokok sokasága miatt kapta. Ezt a következtetést egy hiteles okirat, mely 1331-ből ered, megerősíti. (Nagy Imre: Anjou okmánytár II. 567. lap.) E szerint az oklevél szerint:
„1331-ben az esztergomi érsek helyettese: Péter mester archidiakonus előtt, Korrard de Vereb leszármazói, Miklós és Tamás panaszt emelnek, Henche comes de Vereb leszármazói: Pál váci archidiaconus és testvére György, valamint Henche II. és Tamás ellen, egyben Vereb Demeter (Demetrius de eadem) pap ellen, mert őket a templom patronátusi jogainak gyakorlatából kizárták; mert Demeter pap, bár közösen tartják, őnáluk a lelkészi teendőket nem végzi, és mert a templomhoz összesereglő búcsúsok (peregrini!), az ő kaszálójukban és szénájukban, húsz ezüst márka (kb. 1240 aranykorona) kárt okoztak hat év alatt."
Ebből a hivatalos okiratból kitűnik, hogy Verebélyben 1331-ben templom volt, melyben a szent ténykedéseket lelkész végezte, és a templomhoz nagy számban jöttek búcsúsok. Húsz ezüst márka kár, nagy területű kaszáló letaposásáról árulkodik. Ehhez sok zarándok kellett!
A védekezés erre a vádra még világosabban szól, a védelem ugyanis azt állítja, hogy „a panaszosoknak nincs joguk a templom patronátusához, mert az ő dédapjuk (proavus), a panaszt tévők dédapjától megegyező elosztással elválván, a vádlottak ősei, a rájuk eső részen, megépítették a most is álló templomot. Így nekik a patronátusban nem lehet részük. Demeter pap pedig, mind a panasztevő nemeseknek, mind a jobbágyaknak, a lelkészi ténykedéseket, parochiális lelkészként, mindenkor buzgón kiszolgáltatta, amikor erre felkérték."
A verebélyi templom építése a védelem szerint a dédapák vagyonelosztása után történt. A dédapáig négy nemzedék van: fiú, apa, nagyapa, dédapa. Itt már a fiú pereskedik, tehát nagykorú. Ha minden nemzedékre csak 30 évet számítunk is, százhúsz évet kell visszaszámolni 1331-től. Így a templomépítés idejére 1210 körüli időpontot kapunk. Ez volt az első templom, amiről Verebélyben tudunk. Erről nevezték a régi időben Egyházas Verebélynek.
Hogy számításunk eredménye a valóságot jól közelíti, azt megerősíti egy másik hiteles oklevél, melyből ugyancsak 1210 adódik az első templomépítés idejéül. Ez az oklevél megtalálható: Mon. Haung. 1868-ban megjelent XI. kötetében, a 455-ik lapon közölt 283. helyen.
Okmányban először 1290-ben szerepel Szentkút: „ad fontem Vereb" (DL. 1303. sz. oklevél). Ezzel az okmánnyal tudjuk igazolni, hogy Szentkút már a XIII. században létezett.
Említésre méltó még az a körülmény is, hogy Szent László, ahány templomot csak épített, pedig szép számban épített, mindegyiknek a Nagyboldogasszony titulust adta. A verebélyi templom is a Nagyboldogasszony oltalma alatt állt! Ez összhangban van azzal a ténnyel, hogy a Szűzanya mellett Szent László személyéhez is köti a hagyomány Szentkút keletkezését.
A templomnak már 1258 táján búcsúadási joga volt. Ezt a búcsúengedményt nem a csekély számú helyi lakosság kedvéért adta az Egyház, hanem a tömegesen érkező zarándokok miatt. A tömegeket már ebben az időben is a nagyszámú gyógyulások vonzották Szentkútra. Ez derül ki a búcsúengedmény kérvényének indoklásából.
Pásztón 1134-ben már bencések, 1190-től pedig ciszterciták laktak. Az ő kolostoruk templomában ebben az időben híres és kedvelt kegyszobor volt, de a zarándokok nem álltak meg ott, hanem tovább jöttek Szentkútra. Különös vonzóerőnek kellett itt működnie, hogy így magához vezette a hívő lelkeket! Ennek a vonzóerőnek a forrása csak a szentkúti csodálatos forrás lehetett.
A fentiekben idézett okiratok és a logikai fejtegetések alapján megállapíthatjuk, hogy a Boldogságos Szűzanya első megjelenése és a néma pásztorgyerek megszólalása milyen időkorlátok között történt. Az események időpontjának felső korlátja Szent László király szenté avatásának éve, 1192 lehet, hiszen 1210 körül feltehetően Szentkút miatt épült Verebélyben templom. A kérdéses időpont alsó korlátjául Szent László halálának éve, 1095 kínálkozik.
A víz 1091 vagy 1092-től csörgedezik Szentkúton. A Szűzanya első megjelenése és az első gyógyulás 1095 és 1192 között történt.
A török megszállás előtt, tehát még megvolt az őserdő. A nép nem jöhetett ide tömegesen, és az időjárás kellemetlenségei ellen sem nyerhetett itt oltalmat. Csak a bátrabbak jöttek, a helyet jól ismerő vezetővel, hogy a csodálatos forrásból igyanak, mosakodjanak, és vizet vigyenek otthonukba. A Szentkút mellett, csak egy kis fakápolna állt a régi írások szerint. Ezt a fakápolnát a törökök 1542 és 1544 között felégették.
A tömegesen érkező búcsúsok számára az istentisztelet, a gyóntatás, áldoztatás és prédikáció könnyebben megközelíthető volt Verebély község templomában. A búcsú elnyerését a Szentszék kezdetben ehhez a templomhoz kötötte.
A Monumenta Vaticana IV. kötetének 252. lapján, a 312. Oklevélben, 1400. nov. 9-ről keltezve azt találjuk, hogy IX. Bonifác pápa, a verebélyi Nagyboldogasszony templomnak azt a búcsút engedélyezi, ami Assisiben, az Angyalokról Nevezett Boldogságos Szent Szűz, Porciunkula templomában, és Aachenben, a Szent Szűz templomában, Szent Margit ünnepén nyerhető. A templom rektorának pedig megengedi, hogy Mária mennybemenetelének ünnepén, és az azt közvetlenül megelőző három napon, 12 gyóntatót alkalmazhasson. (Abban az időben, a búcsúengedélyezéssel együtt, a gyóntatók számát is korlátozták!)
Ilyen vagy ehhez hasonló búcsúengedményt ebben a korban más templomok is kaptak, így Esztergom, Veszprém, Nagyvárad (Szent László sírja miatt), Kassa, Szepes stb. Ezek nagyrészt püspöki városok és nevezetesebb zarándokhelyek. A budai híres Fehéregyház is csak 8 gyóntatóra kapott jogot. Felvetődik a kérdés: miért kapott a kis Verebély község temploma 12 gyóntatóra jogot a búcsúengedélyezéskor? Hiszen Verebély abban az időben csekély lélekszámú kis község volt.
A verebélyi templom a 12 gyóntatós búcsút a zarándokok sokasága miatt kapta. Ezt a következtetést egy hiteles okirat, mely 1331-ből ered, megerősíti. (Nagy Imre: Anjou okmánytár II. 567. lap.) E szerint az oklevél szerint:
„1331-ben az esztergomi érsek helyettese: Péter mester archidiakonus előtt, Korrard de Vereb leszármazói, Miklós és Tamás panaszt emelnek, Henche comes de Vereb leszármazói: Pál váci archidiaconus és testvére György, valamint Henche II. és Tamás ellen, egyben Vereb Demeter (Demetrius de eadem) pap ellen, mert őket a templom patronátusi jogainak gyakorlatából kizárták; mert Demeter pap, bár közösen tartják, őnáluk a lelkészi teendőket nem végzi, és mert a templomhoz összesereglő búcsúsok (peregrini!), az ő kaszálójukban és szénájukban, húsz ezüst márka (kb. 1240 aranykorona) kárt okoztak hat év alatt."
Ebből a hivatalos okiratból kitűnik, hogy Verebélyben 1331-ben templom volt, melyben a szent ténykedéseket lelkész végezte, és a templomhoz nagy számban jöttek búcsúsok. Húsz ezüst márka kár, nagy területű kaszáló letaposásáról árulkodik. Ehhez sok zarándok kellett!
A védekezés erre a vádra még világosabban szól, a védelem ugyanis azt állítja, hogy „a panaszosoknak nincs joguk a templom patronátusához, mert az ő dédapjuk (proavus), a panaszt tévők dédapjától megegyező elosztással elválván, a vádlottak ősei, a rájuk eső részen, megépítették a most is álló templomot. Így nekik a patronátusban nem lehet részük. Demeter pap pedig, mind a panasztevő nemeseknek, mind a jobbágyaknak, a lelkészi ténykedéseket, parochiális lelkészként, mindenkor buzgón kiszolgáltatta, amikor erre felkérték."
A verebélyi templom építése a védelem szerint a dédapák vagyonelosztása után történt. A dédapáig négy nemzedék van: fiú, apa, nagyapa, dédapa. Itt már a fiú pereskedik, tehát nagykorú. Ha minden nemzedékre csak 30 évet számítunk is, százhúsz évet kell visszaszámolni 1331-től. Így a templomépítés idejére 1210 körüli időpontot kapunk. Ez volt az első templom, amiről Verebélyben tudunk. Erről nevezték a régi időben Egyházas Verebélynek.
Hogy számításunk eredménye a valóságot jól közelíti, azt megerősíti egy másik hiteles oklevél, melyből ugyancsak 1210 adódik az első templomépítés idejéül. Ez az oklevél megtalálható: Mon. Haung. 1868-ban megjelent XI. kötetében, a 455-ik lapon közölt 283. helyen.
Okmányban először 1290-ben szerepel Szentkút: „ad fontem Vereb" (DL. 1303. sz. oklevél). Ezzel az okmánnyal tudjuk igazolni, hogy Szentkút már a XIII. században létezett.
Említésre méltó még az a körülmény is, hogy Szent László, ahány templomot csak épített, pedig szép számban épített, mindegyiknek a Nagyboldogasszony titulust adta. A verebélyi templom is a Nagyboldogasszony oltalma alatt állt! Ez összhangban van azzal a ténnyel, hogy a Szűzanya mellett Szent László személyéhez is köti a hagyomány Szentkút keletkezését.
A templomnak már 1258 táján búcsúadási joga volt. Ezt a búcsúengedményt nem a csekély számú helyi lakosság kedvéért adta az Egyház, hanem a tömegesen érkező zarándokok miatt. A tömegeket már ebben az időben is a nagyszámú gyógyulások vonzották Szentkútra. Ez derül ki a búcsúengedmény kérvényének indoklásából.
Pásztón 1134-ben már bencések, 1190-től pedig ciszterciták laktak. Az ő kolostoruk templomában ebben az időben híres és kedvelt kegyszobor volt, de a zarándokok nem álltak meg ott, hanem tovább jöttek Szentkútra. Különös vonzóerőnek kellett itt működnie, hogy így magához vezette a hívő lelkeket! Ennek a vonzóerőnek a forrása csak a szentkúti csodálatos forrás lehetett.
A fentiekben idézett okiratok és a logikai fejtegetések alapján megállapíthatjuk, hogy a Boldogságos Szűzanya első megjelenése és a néma pásztorgyerek megszólalása milyen időkorlátok között történt. Az események időpontjának felső korlátja Szent László király szenté avatásának éve, 1192 lehet, hiszen 1210 körül feltehetően Szentkút miatt épült Verebélyben templom. A kérdéses időpont alsó korlátjául Szent László halálának éve, 1095 kínálkozik.
A víz 1091 vagy 1092-től csörgedezik Szentkúton. A Szűzanya első megjelenése és az első gyógyulás 1095 és 1192 között történt.
5. A Szent László forrás
A hagyomány szerint, Szent László lovának patája nyomán nemcsak egy, és nem
is csak egy helyen, hanem az ország több helyén is fakadtak források. Harci
lándzsájának érintése által szintén nyitott forrásokat szomjazó seregének.
Ilyen forrásnyitásokról beszél a hagyomány a szentkútin kívül Jászó- Döbrödön (Borsod-Abaúj-Zemplén megye), Gyöngyös mellett a Mátrában Benén, Csik megyében Csikszépvíz mellett és Nagyváradon. Ezen utóbbi helyen a híressé vált Püspökfürdő vizének eredetét fűzik Szent Lászlóhoz. Ezt ábrázolja a káptalani jelvényen látható, lovon ülő Szent László kép. A vágtató ló lába nyomán vízsugár tör fel. Ezt a jelvényt I. Ferenc császár engedélyezte 1801-ben.
Temesvári Pelbárt, Mátyás király híres ferences szónoka, az 1512-ben kiadott prédikációiban beszél ezekről a forrásfakasztásokról. Ezen kívül még rendkívüli élelemszerzésekről is beszámol. Hasonlóképpen tanúskodnak ezekről a dolgokról beszédjeikben gróf Zombori Lippay Miklós 1675-ben és Maholány Ignác 1687-ben.
Szentmihályi Mihály c. kanonok 1797-ben kiadott szentkúti történetében megemlíti ezeket az eseteket:
,,Több jó és tsuda tételeit el hagyván, itt egyedül azt említem most, a' mit kiki a' Szentek' életéről megírt könyvben olvashat ezen szókkal; Midőn Szent László Király űzvén 's kergetvén a' pogány ellenségeket, olly erdős hegyekre és pusztákra juta, holott semmi élést az ő Vitézinek 's táborának természet szerént nem szerezhetett vólna, annakokáért ájtatos könyörgésével az Istenhez folyamodván, mindjárt szarvasoknak, őzeknek, és egyéb vadaknak seregi, avagy csordái előjövének, mellyekkel az egész táborát megelégíté: gyönyörűséges friss vizeket, kutaknak szép forrásit a' kemény kősziklából könyörgése által hasonlóképen megnyerte az Istentől.
Ha pedig az Egyházi imádságos könyvben lévő ezen igéknek értelmét: friss víznek forrásit kősziklából nyerte, megvizsgáljuk, úgy taníttatunk, hogy más helyeken is tett Szent László Király illy tsudákat, vagyis a' víznek több forrásit, és több kősziklákból nyerte. Innét hazánkban több helyeken mostan is tartatik ez iránt szent emlékezet, és ájtatosság.
Régi írásokban olvasom, és sok esztendőknek folyásával lett régi emlékezetekből írhatom, hogy Tóth-Vereb, vagyis Verebélyi pusztán erdők között e' Szent Király jár vala, és az ő tsuda tételének tulajdoníttatik az a' forrás; melly a' Szent Kúton fellyül 700 egynehány lépésnyire kősziklából három helyen kifolyik.
Ha tehát ez iránt kételkedel kérd meg eleidet, és megmondják néked. Kik főképpen békességes időkben oda ájtatossággal esztendőnként, mint Szűz Mária' tiszteletét, mint pedig Szent László Király' járásának, és a' Szent Kútnak emlékezetét fenn tartván, hajdanában és mostan is szoktak járulni. Azon forrás kemény kősziklából ollyan forma három kis lukakból, mint a' hegyes tőrnek vége, ki- és felbuzog, és mindenkor egyenlőképpen folyik. A' forráson alól pedig, ló nyomokban patkó szögek' helyei kimosattatván, megismértetnek. Mislenitzky György, Méltóságos Balassa Pálnak Praefectussa, és több érdemes Urak ottan ájtatoskodván, szemek' láttából a' lópatkó nyomokról már régen, a' mint írásban jegyeztetett, tettek bizonyságot.
Én az 1761-dik esztendőben többekkel együtt azon forráskákat megszemléltem, és akkor is úgy találtatott a' három kisforrás, mint fellyebb említém. Az 1791-dik esztendőben pedig, főképpen ezen okból, hogy valóságost írhassak, az említett három forráshoz a' Szent Kúttól felmenvén azokban változást találtam, mert a' felbuzgó víznek helyei zápor essők által kövekkel, fákkal, és iszappal bé-hányattattak; de a' víz azon helyen, szinte, mint azelőtt, az iszap körül szüntelen folyik. Ha azon forráskák kitisztíttatnának, ítélem, mostan is megláttatnának."
Régi írásokra és „sok esztendőknek folyásával lett régi emlékezetekre" hivatkozik Szentmihályi már 1797-ben is, amikor a Szent László-források eredetéről beszél. Tehát ezek is ősrégiek, Szentkúttal egy időből valók.
Chinorányi Ede cisztercita tanár - rendtársának, Benkovics Mihálynak, aki itt Szentkúton 1734-től 1757-ig lelkipásztorkodott, kéziratban fennmaradt feljegyzései alapján - a következőket írta 1929-ben kiadott művében:
„László szent életének jutalma volt, hogy éhező katonáit látva, Istenhez fohászkodik, s eljönnek az erdő vadjai, és mint a szelíd bárányok veszik körül. Szomjúságtól lihegő seregének, amint több helyen, úgy itt is, a rideg sziklából fakaszt vizet. Ellőtt nyílvesszője csudafűbe fúródik, mely a járványos betegséget meggyógyította... Szóhagyomány szerint, a kunokkal sokat harcolt. Itt is ezekkel állott szemben. A völgyben tikkasztó szomjúság gyötörte vitézeit. Mély imába merült a szent király, sarkantyúba kapta lovát, s az első patkó nyomból víz fakadt, s harci bárdjával megérintette a sziklát, s az érintés helyén víz tört elő."
Chinorányi még egy másik forrásról is ír:
„A szentkúti patak mentén, felfelé haladva, a mai templomtól mintegy 500 lépésnyire, sziklák övezte mély völgybe jutunk. A völgy (inkább szakadék) bejáratánál másfél méter magasságú sziklatömb emelkedik, és ennek lapos tetején patkóforma mélyedés látszik, melyből kristálytiszta víz szivárog. E szilárd, nem repedezett mészkőtömeg oldalán nem folyik víz, hanem csak a patkóforma nyomból. Gyermekkoromban ott tolongtam én is, hogy mint a többi búcsúsok, kis korsómba vizet szerezzek a `Szent László ugratásából.' E vizet szembajok ellen használták. Jobbról a sziklában mais csörgedezve folyik három kis nyílásból az üde forrásvíz."
„Hosszú évtizedek múlva - írja tovább Chinorányi - vezérelt a Gondviselés Szentkúthoz. Elmenetem a Szent László ugratáshoz, de fájdalom, már csak a sziklafal tövében vannak meg a források. A sziklatömb az elemek áldozata lett. A hegyekről lezuhanó víztömeggel sodort sziklatömbök, összemorzsolták. Ma emléktábla jelzi azt a helyet, ahol a nagy király a csodás forrásokat fakasztotta."
Chinorányi, megerősíti azt, amiről Szentmihályi beszámol. Azt írja ugyanis:
„Szent László lovának patanyomából fakadó vízre vonatkozólag Misleniczky György úr, ki br. Balassa Pál jószágigazgatója volt, élőszóval elmondotta Benkovicsnak, hogy ő 1721-ben a patkót olyan ép állapotban szemlélte, mintha nem kősziklába, hanem viaszba lett volna nyomva. Még a patkószegek helyei is világosan láthatók voltak. Fólyi Gábor, br. Balassa Pál tiszttartója, ezen állítást szószerint megerősítette, mint szemtanú."
A Szent László-forrás tehát, amit napjainkban is oly előszeretettel keresnek a búcsús hívek, az idők folyamán változásokon ment keresztül. Eltűnt a sziklatömbön bugyogó forrás, amiről Chinorányi saját tapasztalatából beszél, és eltűnt a szakadék fenekén lévő patkónyomból felszökő víz is, amelyről tanúskodik a fenti két úr 1721-ben. Roznik Rajnér 1938-ban így számol be a forrás állapotáról:
„Mindössze csak az a pár gyengén szivárgó erecske van meg, amelyik a sziklafal oldalából folydogál. Ez is gyengül évről-évre!"
1999-ben a „Szent László ugratásánál" már csak a keskeny szakadékos völgy fenekén mutatkoznak a forrás jelei.
Csapadékosabb időszakokban bővizűbb, szárazabb időben pedig alig lehet észrevenni a víz szivárgását.
Ilyen forrásnyitásokról beszél a hagyomány a szentkútin kívül Jászó- Döbrödön (Borsod-Abaúj-Zemplén megye), Gyöngyös mellett a Mátrában Benén, Csik megyében Csikszépvíz mellett és Nagyváradon. Ezen utóbbi helyen a híressé vált Püspökfürdő vizének eredetét fűzik Szent Lászlóhoz. Ezt ábrázolja a káptalani jelvényen látható, lovon ülő Szent László kép. A vágtató ló lába nyomán vízsugár tör fel. Ezt a jelvényt I. Ferenc császár engedélyezte 1801-ben.
Temesvári Pelbárt, Mátyás király híres ferences szónoka, az 1512-ben kiadott prédikációiban beszél ezekről a forrásfakasztásokról. Ezen kívül még rendkívüli élelemszerzésekről is beszámol. Hasonlóképpen tanúskodnak ezekről a dolgokról beszédjeikben gróf Zombori Lippay Miklós 1675-ben és Maholány Ignác 1687-ben.
Szentmihályi Mihály c. kanonok 1797-ben kiadott szentkúti történetében megemlíti ezeket az eseteket:
,,Több jó és tsuda tételeit el hagyván, itt egyedül azt említem most, a' mit kiki a' Szentek' életéről megírt könyvben olvashat ezen szókkal; Midőn Szent László Király űzvén 's kergetvén a' pogány ellenségeket, olly erdős hegyekre és pusztákra juta, holott semmi élést az ő Vitézinek 's táborának természet szerént nem szerezhetett vólna, annakokáért ájtatos könyörgésével az Istenhez folyamodván, mindjárt szarvasoknak, őzeknek, és egyéb vadaknak seregi, avagy csordái előjövének, mellyekkel az egész táborát megelégíté: gyönyörűséges friss vizeket, kutaknak szép forrásit a' kemény kősziklából könyörgése által hasonlóképen megnyerte az Istentől.
Ha pedig az Egyházi imádságos könyvben lévő ezen igéknek értelmét: friss víznek forrásit kősziklából nyerte, megvizsgáljuk, úgy taníttatunk, hogy más helyeken is tett Szent László Király illy tsudákat, vagyis a' víznek több forrásit, és több kősziklákból nyerte. Innét hazánkban több helyeken mostan is tartatik ez iránt szent emlékezet, és ájtatosság.
Régi írásokban olvasom, és sok esztendőknek folyásával lett régi emlékezetekből írhatom, hogy Tóth-Vereb, vagyis Verebélyi pusztán erdők között e' Szent Király jár vala, és az ő tsuda tételének tulajdoníttatik az a' forrás; melly a' Szent Kúton fellyül 700 egynehány lépésnyire kősziklából három helyen kifolyik.
Ha tehát ez iránt kételkedel kérd meg eleidet, és megmondják néked. Kik főképpen békességes időkben oda ájtatossággal esztendőnként, mint Szűz Mária' tiszteletét, mint pedig Szent László Király' járásának, és a' Szent Kútnak emlékezetét fenn tartván, hajdanában és mostan is szoktak járulni. Azon forrás kemény kősziklából ollyan forma három kis lukakból, mint a' hegyes tőrnek vége, ki- és felbuzog, és mindenkor egyenlőképpen folyik. A' forráson alól pedig, ló nyomokban patkó szögek' helyei kimosattatván, megismértetnek. Mislenitzky György, Méltóságos Balassa Pálnak Praefectussa, és több érdemes Urak ottan ájtatoskodván, szemek' láttából a' lópatkó nyomokról már régen, a' mint írásban jegyeztetett, tettek bizonyságot.
Én az 1761-dik esztendőben többekkel együtt azon forráskákat megszemléltem, és akkor is úgy találtatott a' három kisforrás, mint fellyebb említém. Az 1791-dik esztendőben pedig, főképpen ezen okból, hogy valóságost írhassak, az említett három forráshoz a' Szent Kúttól felmenvén azokban változást találtam, mert a' felbuzgó víznek helyei zápor essők által kövekkel, fákkal, és iszappal bé-hányattattak; de a' víz azon helyen, szinte, mint azelőtt, az iszap körül szüntelen folyik. Ha azon forráskák kitisztíttatnának, ítélem, mostan is megláttatnának."
Régi írásokra és „sok esztendőknek folyásával lett régi emlékezetekre" hivatkozik Szentmihályi már 1797-ben is, amikor a Szent László-források eredetéről beszél. Tehát ezek is ősrégiek, Szentkúttal egy időből valók.
Chinorányi Ede cisztercita tanár - rendtársának, Benkovics Mihálynak, aki itt Szentkúton 1734-től 1757-ig lelkipásztorkodott, kéziratban fennmaradt feljegyzései alapján - a következőket írta 1929-ben kiadott művében:
„László szent életének jutalma volt, hogy éhező katonáit látva, Istenhez fohászkodik, s eljönnek az erdő vadjai, és mint a szelíd bárányok veszik körül. Szomjúságtól lihegő seregének, amint több helyen, úgy itt is, a rideg sziklából fakaszt vizet. Ellőtt nyílvesszője csudafűbe fúródik, mely a járványos betegséget meggyógyította... Szóhagyomány szerint, a kunokkal sokat harcolt. Itt is ezekkel állott szemben. A völgyben tikkasztó szomjúság gyötörte vitézeit. Mély imába merült a szent király, sarkantyúba kapta lovát, s az első patkó nyomból víz fakadt, s harci bárdjával megérintette a sziklát, s az érintés helyén víz tört elő."
Chinorányi még egy másik forrásról is ír:
„A szentkúti patak mentén, felfelé haladva, a mai templomtól mintegy 500 lépésnyire, sziklák övezte mély völgybe jutunk. A völgy (inkább szakadék) bejáratánál másfél méter magasságú sziklatömb emelkedik, és ennek lapos tetején patkóforma mélyedés látszik, melyből kristálytiszta víz szivárog. E szilárd, nem repedezett mészkőtömeg oldalán nem folyik víz, hanem csak a patkóforma nyomból. Gyermekkoromban ott tolongtam én is, hogy mint a többi búcsúsok, kis korsómba vizet szerezzek a `Szent László ugratásából.' E vizet szembajok ellen használták. Jobbról a sziklában mais csörgedezve folyik három kis nyílásból az üde forrásvíz."
„Hosszú évtizedek múlva - írja tovább Chinorányi - vezérelt a Gondviselés Szentkúthoz. Elmenetem a Szent László ugratáshoz, de fájdalom, már csak a sziklafal tövében vannak meg a források. A sziklatömb az elemek áldozata lett. A hegyekről lezuhanó víztömeggel sodort sziklatömbök, összemorzsolták. Ma emléktábla jelzi azt a helyet, ahol a nagy király a csodás forrásokat fakasztotta."
Chinorányi, megerősíti azt, amiről Szentmihályi beszámol. Azt írja ugyanis:
„Szent László lovának patanyomából fakadó vízre vonatkozólag Misleniczky György úr, ki br. Balassa Pál jószágigazgatója volt, élőszóval elmondotta Benkovicsnak, hogy ő 1721-ben a patkót olyan ép állapotban szemlélte, mintha nem kősziklába, hanem viaszba lett volna nyomva. Még a patkószegek helyei is világosan láthatók voltak. Fólyi Gábor, br. Balassa Pál tiszttartója, ezen állítást szószerint megerősítette, mint szemtanú."
A Szent László-forrás tehát, amit napjainkban is oly előszeretettel keresnek a búcsús hívek, az idők folyamán változásokon ment keresztül. Eltűnt a sziklatömbön bugyogó forrás, amiről Chinorányi saját tapasztalatából beszél, és eltűnt a szakadék fenekén lévő patkónyomból felszökő víz is, amelyről tanúskodik a fenti két úr 1721-ben. Roznik Rajnér 1938-ban így számol be a forrás állapotáról:
„Mindössze csak az a pár gyengén szivárgó erecske van meg, amelyik a sziklafal oldalából folydogál. Ez is gyengül évről-évre!"
1999-ben a „Szent László ugratásánál" már csak a keskeny szakadékos völgy fenekén mutatkoznak a forrás jelei.
Csapadékosabb időszakokban bővizűbb, szárazabb időben pedig alig lehet észrevenni a víz szivárgását.
A Szent László forrásánál, az utolsó bizonyítható csodás gyógyulás,
1933. szept. 8.-án, Kisboldogasszony napján történt, a 15 éves adácsi
Gulyás Annával. (A részletes leírását, lásd a gyógyulások között.)
A Szent Kúton és a Szent László forrásokon kívül működik még a Szent
István, a Szent Háromság és a kicsi, de elég bő vizű Szent Imre forrás,
valamint a pénzes forrásnak is nevezett Mária kútja. Ez utóbbi háromnál
tudtunkkal nem történt még említésre méltó eset.