Gyűd.A Gyűdi Mária. 
(Biedermeier szentkép)

Bálint Sándor: Boldogasszony vendégségében

(Veritas Könyvkiadó, Budapest, 1944, 26-28.old.)

Gyűd

    Talán a leglatinabb hangulatú kegyhelyünk. Földrajzi fekvésénél, történeti sorsánál fogva ott áll az európai kultúra limesén, mint az örök Róma eszméjének őrszeme. Úgy tűnik fel, mintha Közép-Európa tragikus szakadatlanságú változásaiban az örökkévalóságnak egyik kősziklája lenne.
     A táj látta a római hódítás bölcsességét, látta a virágzó pannóniai őskereszténységet, látta a népvándorlás zűrzavarát, látta a magyar középkort: Pécsvárad bencéseit, akik először építik fel Szűz Mária gyűdi hajlékát. Látta a kereszteshadakat. Látta Janus Pannoniust, aki bizonyára gyermekkorárnak jámbor élményeit kereste a kegyhelyen. Látta a Mohácsra igyekvő törököket, látta Lotharingiai Károly nagyharsányi győzelmét. Látta és megszentelte a XVIII. század nagy népmozgalmait. Egykor Iszlámmal küzdött, most a pravoszláviával szemben védelmezi a római kereszténységet, Európát. Látta az idők múlását, változását, ő azonban most sem változott: hívja az embereket imádkozni, vezekelni, másokért helytállani.
     Trianon előtt a Dél-Dunántúl, egész Szlavónia, Bácska mind Gyűd miszatikus vonzási körébe tartozott. Magyarok, bunyevácok, sokacok, horvátok, németek dícsérték itt Szűz Máriát. Ebben mindnyájan egyet értettek, nem volt különbség közöttük. A vidék népének, majd minden helységnek megvolt és megvan Gyűdön a maga hagyományos búcsúnapja. Ilyenkor kivonulnak a maguk megszokott környezetéből, iparkodnak Gyűd felé, a vidék Tábor-hegye felé. Sajátságos, hogy Áldozócsütörtökön Délbaranya református népe, főképpen a fiatalsá,g sereglik a kegyhelyen össze, hogy leányvásárt tartson. Ez a szokás még középkori hagyományokban gyökerezik, amikor .a házasságot megelőző ismerkedés jórészt ünnepi sokadalmakon, búcsúkon az Egyház színe előtt történt. A kálvinista magyar nép egyébként is igen sok középkori katolikus .hagyományt őrzött meg. .A gyűdi leányvásár is kötelező, ma is élő tradícióvá lett nála, .amelyből a kultikus képzetek természetesen már kihullottak, csak maga a puszta szokás maradt meg.
     Vasárnapi alkonyat. Itt ülünk a hegyen. Mellettünk a temető, mögöttünk a Kálvária, előttünk a templom fínom vonalai, körülöttünk az erdő és a szőlőhegyek, lent a messzeségben a siklósi vár és a harkányi fürdő, a harc és szórakozás földi szimbolumai. Olyan egyszerű és természetes itt minden. Jézus ott fekszik koporsójában, a Kálvária kis kápolnájában. Szemfedőjét paraszti kezek hímezték, de sebeiből ime élet sarjadt: szőlőhegyek, búzaföldek és Szentanyjának vigasztaló gyűdi kegyhelye.
     Az ünnep estéjében van valami a szerzetesek kompletóriumából. A búcsúsok arcán csöndes öröm, a rettegés hiánya, valami szép bizonyosság. Jöhet az ítélet, rendben találja a azíveket. Boldogok, mint az apostolok lehettek, amikor a mennybemenetelről hazamentek.