Magyaregregy - Szentkút

A Vízvölgy falvai a török hódoltság megszűnését követően, 1721-től kezdődően filiáléként az éppen megszervezett szászvári római katolikus plébánia kötelékébe tartoztak. Temploma, középkori eredettel, csak Kárásznak volt. A templomot 1721-ben viszonylagos épségben lévőnek írták le. Falai álltak, zsindelye korhadt volt - amiből következik, hogy a török időkben nem gyújtották fel. Klimó püspök 1753-ban felújíttatta, majd plébániává tette. Filiái Egregy, Vékény, Battyán. A középkori templomot a köré épített, jelenleg is fennálló templom építésével egy időben 1851 és 1858 között lebontották, anyagát ugyanakkor felhasználták.      Jankó János plébános következő építkezése az egregyi Szentkúttal volt kapcsolatos. Leírása szerint 1856 októberének végén keletkezett a kút a Tormavölgyben. Már ekkor számos zarándok érkezett, a következő évben pedig oly sokan, hogy alamizsnájukból, adományaikból 905 forint 86 krajcár gyűlt össze osztrák pénzben. Csakhamar megállapíthatta, hogy a Szentkút keletkezésével „Isten egy gazdag bányát nyitott", amivel a kárászi üres templom hiányát felszámolhatta. A Szentkúttal kapcsolatosan a püspök nem nyilatkozott. A plébános is csak mint jövedelemforrást említette előtte. Padokat, új orgonát stb. vásárolt e pénzek egy részének felhasználásával.      A pécsi püspök, mint kegyúr, azonban az adományok további felhasználásához nem járult hozzá. Erkölcstelennek tartotta idegen pénzhez nyúlni, ezért pénzt adományozott a kárászi templom hiányzó berendezési tárgyainak vásárlásához, illetve a hívekre bízta a hiányzó összeg előteremtését.      Az egyre érkező zarándokok elhelyezésének szükségszerűsége azonban 1859-ben önerőből, saját elhatározásából történő kápolna építésére késztette a plébánost. Gerendákból és deszkából építették, téglából oltárt emeltek, melyre Szűz Mária gipszből készített szobrát helyezték. A szobrot sokaság jelenlétében felszentelték. A búcsújárók a kápolnában nem fértek el, ezért, hogy több helyen is imádkozhassanak, Pécsett egy kőkeresztet készíttettek, a kápolna előtt felállították, majd fel is szentelték.      A búcsújárók kívánságára 1864-ben megkezdték egy tartósabb anyagból készített tágasabb kápolna építését. A püspök hozzájárulása csak egy vizsgálat lefolytatása után született meg. Ennek célja a megjelenő betegek, a meggyógyultak számának kipuhatolása, a víz kémiai vizsgálata volt. Az engedély arra az esetre szólt, ha az egregyiek a szükséges fuvarokat, kétkezi munkákat elvégzik, és az építés a püspöknek költséget nem jelent.      A kápolna építését még 1864-ben el is kezdték, az alapozáson túl azonban ebben az évben nem jutottak. A falak napszámosok hiánya és a drágaság miatt a következő évben is alig emelkedtek másfél ölnyire. 1865 májusa végén az ígéretes termést fagy tette tönkre. Napszámosokat most sem lehetett kapni, mert azok oda mentek, ahol élelmet is adtak nekik. Végül mégis tető alá került az épület. 1867-ben is nehéz körülmények között építkeztek, mert az egregyiek a megígért munkát nem teljesítették. A napszámosok is csak ímmel-ámmal dolgoztak, későn jöttek, és korán szerettek megszabadulni a munkától. Látták ugyanis az egregyiek, hogy a búcsújárók szépen adakoznak - állapította meg plébánosuk. Végül is a kápolna 1867 augusztusa végére elkészült, és azt szeptember 8-án, Kisasszony napján négy-ötezerre becsült ájtatoskodó jelenlétében Jankó János felszentelte. Két magyar és egy német nyelvű szentbeszéd hangzott el ebből az alkalomból.      1871-ben az egregyi búcsú alkalmával, Kisasszony napján számos búcsújáró jelenlétében megünnepelték a kápolna felszentelésének napját. A három vallási tartalmú beszédből egyet-egyet magyarul, horvátul és németül tartottak. Az ünnepséget évente megismételték. 1872-ben például a szomszédos bikali körjegyzőséghez tartozó bosnyákoknak kétórás ünnepi beszédet tartottak. A beszédek magyarul és németül hangzottak el, jelezve a zarándokok etnikai összetételét.      A kápolna 1878-ra igen rossz állapotba került, veszélyeztette a zarándokok testi épségét. A plébános az egyházmegyei főhatósághoz fordult anyagi segítségért, amit azonban nem kapott meg. A kápolnának ugyanis nem volt alaptőkéje, egyedüli jövedelme a perselyekbe befolyt adományokból eredt. Az egyházmegye nem érezte magáénak a kápolnát, mert Jankó János az engedélyük nélkül építtette. A felújítás végül is saját erőből, a kápolna perselypénzéből és a kárászi templom bevételeiből valósult meg.      Többszöri felújítás után 1948-ban a plébános elhatározta egy új, kéttornyú kápolna felépítését. Hogy pénzhez jusson, május 30-án „Mária-napot" tartottak Magyaregregyen. Terve széles körű adakozásból még ebben az évben meg is valósult. Az időjárás azonban nem kedvezett a zarándokoknak, csaknem egész nap zuhogott az eső. Pécsiek, pécsbányatelepiek, kisvaszariak, vásárosdombóiak és mások jöttek, mintegy négy-ötezren, bőrig ázva. A házaknál öltöztek át, a magyaregregyiek a legnagyobb szívességgel voltak irántuk. A mise alatt is eleredt az eső, az emberek a kápolnába, házakba húzódtak, de sokan kitartottak. Anyagilag a nap nem sok eredményt hozott, annál több erkölcsi sikert könyvelt el a plébános a parókia évkönyvében.      A szükséges anyagiak biztosítására összefogott Magyaregregy lakossága. A bányászok majálist szerveztek, aminek bevételét a kegytemplom újraépítése céljára ajánlották fel. További felajánlásuk 260 mázsa szénre vonatkozott. A földművesek ingyenmunkát és -fuvart, az erdőbirtokosság faanyagot ajánlott fel. A zarándokok és a helybeliek összefogásának eredményeként a kegytemplom a Kossuth Lajos utcában még 1948-ban felépült.      Az építtetők magát a felépítést is csodának tekintették, mindig akadt ugyanis valaki, aki a megszorult helyzetben lévő szervezőket kisegítette. A magyaregregyi Mária csodatévő hatását is egy adakozólevélből ismerhetjük meg: „Több, mint két hete küldtem 20 Ft-ot a magyaregregyi templom építéséhez. Pár hónappal ezelőtt Szívújság akadt a kezembe és abban olvastam, hogy Magyaregregy templomot épít Mária tiszteletére. Örömmel küldtem ezen kis összeget, mert ezelőtt 8-10 évvel Kárászon nyaraltam és ott mondták, hogy Magyaregregyen van egy kút, felette egy kis Mária szobor, és annak gyógyító hatású vize van. Én akkoriban sokat szenvedtem nagy fejfájásban, gondoltam átmegyek Magyaregregyre és megmosogatom a homlokom abban a vízben, hátha segít rajtam. Úgy is tettem, pár lépcső vezetett le a kúthoz, ott volt egy kis veder láncon, azzal merítettem vizet és megmosogattam vele a homlokom és imádkoztam. Azóta hála Istennek nem fáj a fejem, ha néha fáj is, egész kis fejfájás az csak. Tisztelettel Kiss Józsefné, Szabadszállás."[...]      A magyaregregyi Szentkút egyedüli szépírója Dénes Gizella. A Szentkútnál meggyógyult asszony életével és halálával először a Kisasszonyunk Mária című elbeszélésében foglalkozik (1928). Itt meséli el, hogy Tombi Juli ötven évvel azelőtt a Szentkútnál nyerte vissza szeme világát. Tombi Juli néni „az egregyi búcsújáróhely élő csodája". Vezeti a búcsúsokat utolsó alkalommal is, amikor Mária „érte jön", és „magával viszi" (Asszonyok a hegyek között). Egy későbbi átdolgozott változat szerint Tombi Juli néni 67 éves szívbeteg. Mégis eljön a búcsúra, szeretné még egyszer átélni a csodát. Teljes odaadással énekli az egyházi énekeket, majd térdre rogy és meghal.      Jelentős alakja még a szenthely harangozója, az öreg Fóris, aki a búcsú előtt kikel betegágyából, a templomhoz szökik megnézni, minden rendben van-e. Ötven év alatt a dékánsággal szerzett vagyonát egy „fényes templom" építése céljára hagyja. Miután utolsó szavaival ezt kimondta, összeesett és meghalt.      Dénes Gizella a magyaregregyi búcsújáró hellyel utoljára 1947-ben foglalkozott. Ismét a Szentkút keletkezése a téma. Vasárnap van, Kisasszony napja. Öregasszonyok beszélgetnek, csodavárók. A fiatalok ezen a napon minden évben a gyűdi búcsújáró helyre mennek. Deákiné vak kis unokája - akit vittek már orvoshoz is - nagy tüzet lát a Tormavölgy felől. Elmennek oda, forrást találnak ott, ahol korábban víznek nyoma sem volt. Megtörtént a csoda, jelet látott, látóvá lett. (Forrás: Füzes Miklós: Magyaregregy. Száz magyar falu könyvesháza c. sorozat. 2000. 93-100, 125.old.)