MAGYAR KÁLVÁRIA
Keresztút
a Pécsi Kálvárián
1996.
március 15.-én
Írta.
Báthory László plébános
Urunk,
Jézus Krisztus!
Amint
ma egybeesik keresztútjárásunk nemzeti ünnepünkkel, úgy járta és járja a magyar
nép keresztútját ezeréves múltunkban és jelenünkben. De Te, Uram, velünk voltál
és velünk vagy küzdelmeinkben, szenvedéseinkben, eleséseinkben. Töviskoronás,
szenvedő arcodból sugárzik a „lélek készsége”, mely erőt és bátorítást adott és
ad nemzetünk keresztútjárásában. Ezt az erőt kérjük szegény, sokat szenvedett
és ma is a kibontakozásért vajúdó hazánknak és szomorú szívű magyarjaidnak.
Szeretnénk magasba emelni áldott keresztedet és koronás nemzeti zászlónkat, és
így könyörögni a szenvedésekben kiérdemelt diadalért. Hazánk feltámadásáért.
Fogadd el ezt a keresztutat engesztelésül magyar hazánkért és magyar népünkért.
Ámen.
Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot!
Ott állsz Urunk, gyáva bírád előtt… körülötted ellenségeid, a felbőszített és félrevezetett nép és a lefizetett hamis tanúk… De Te nem védekezel, hanem némán vállalod sorsodat: a szenvedést. Felettünk is hányszor ítélkeztek igazságtalanul! Hányszor taposott rajtunk keresztül Nyugat és Kelet, hányszor lett földönfutóvá a magyar, hogy „nem lelé honját a hazában” és a világban. Hányszor hullottak el „legjobbjaink a hosszú harc alatt”, hányszor kezdtünk új hazát építeni… De ahogy Te, Uram, vállaltad sorsod, mi is vállaljuk magyar sorsunkat… vállaljuk múltunkat, vállaljuk és építjük jövőnket. Mert tudjuk, hogy nem hangzatos szólamokat, nagy szavakat vársz tőlünk, hanem ennél nehezebbet a csendes, igazi hűséget Hozzád és a hazához!
Ránk, bűnösökre, minden verés ránk fér…
Megkezdted
Uram, keresztutadat és behintetted azt szent véreddel… Vércseppjeidből nekünk
is jutott… Krisztus-vér a magyar ugaron… Ha szenvedtünk, Te is velünk
szenvedtél, ha sírtunk, Te is velünk sírtál, bár alig volt néhány „víg
esztendőnk”, Te is velünk vigadtál. Te átölelted kereszted, és amikor nekünk is
keresztet ácsoltak, minket is magadhoz öleltél, mert minden igazságért és
hazáért szenvedőt Te így szerettél.
Mi
nem akarunk Uram, Neked keresztet ácsolni! Senkinek nem akarunk keresztet
ácsolni! Csak arra kérünk, ha újra és újra felmered a szenvedés keresztje,
tarts meg minket ölelő karjaidban és „hullajtsd velünk síró könnyedet” és
hullajtsd értünk megváltó vércseppjeidet. Ámen.
Imádunk
Téged…
Uram,
első elesésednél a magunk elestére, a magunk bűneire gondolunk. Hányszor
éreztük át balsorsunkban a Himnusz igazát:
„Hajh, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben
S
elsújtád villámidat dörgő fellegekben…”
Egyik
nagy nemzeti bűnünkért, a káromkodásokért és trágár beszédekért akarunk most
engesztelni, Urunk! Éppen ezen a helyen, ahol az elmúlt évtizedekben durva
ajkak és romboló kezek szentségtelenítették meg nevedet és Neked szentelt
Kálváriádat. Engesztelünk a tengernyi káromkodásért az utcán, autóbuszon,
iskolában, sajtóban, tévében, rádióban és a családban, ahol a gyerekek a
szüleiktől tanulják a káromkodást és az istentelen, durva beszédet. – Vagy
gondolunk az összetört útszéli keresztekre, befirkált templomfalakra,
robbantásos merényletekre, meggyalázott síremlékekre… Uram, kegyelmeddel,
erőddel, emelj föl ebből a bűnből! Szép magyar nyelvünket ne a Te gyalázásodra,
vagy ártatlan lelkek megfertőzésére használjuk, hanem bocsánatkérésre és a Te
dicsőítésedre. Ámen.
Imádunk
Téged…
Micsoda
fájdalmas találkozás! Csak az anyai szív érezheti át így gyermeke sorsát, mint
a Szűzanya. Hazánkban is mennyi összeszoruló anyai szív, mennyi anyai könny! A
tékozló fiúkat és tékozló lányokat hiába hazaváró édesanyák könnye, a frontról
haza nem térő férjekért és gyermekekért ontott könnyek, a gyermeküket fiatalon
eltemető édesanyák könnye, a lélekben meghalt csak testben élő gyermekekért
hullatott könnyek…! És az anya után hiába kiáltó
gyermekek könnye, a megszületni nem engedett, anyaméhben megölt gyermekek néma
sikolya! Tengernyi könny! Anyáké és anyátlan gyermekeké. A síró anyáknak és
anyátlanoknak kérjük: „Mutasd meg, hogy Anya vagy! Most segíts meg, Mária!
Imádunk
Téged…
Végre
találunk valakit a keresztúton, aki segít Jézusnak. – Hazánk történelmi
keresztútján is akadtak szép számmal, akiknek nem volt „drágább gyöngy élete,
mint a haza becsülete”. Akadtak királyok, hősök, szentek, írók, költők,
tanárok, hős papok, orvosok és tudósok, mind-mind a magyar haza Cirenei
Simonjai. És névtelen hősök milliói, kik a hazáért harcoltak-haltak, mert
„szolgaföldben nem nyughattak”. Éppen ezért múltunkra alapozzuk a jövőbe vetett
reményünket, és a Szózattal imádkozzuk:
„Az
nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért.
S
keservben annyi hű kebel szakadt meg a honért.
Az
nem lehet, hogy ész, erő és oly szent akarat
Hiába
sorvadozzanak egy átok súly alatt.
Még
jőni kell és jőni fog egy jobb kor, mely után
Buzgó
imádság epedez százezrek ajakán.”
Ámen.
Imádunk Téged…
És
végre akadt valaki, aki könnyeket töröl, véres verítéket itat kendőjével, könnyítve
a szenvedést! Hazánkban is millió a könnyes szem és néha patakokban folyt a
vér… Mert egy Veronika nem győzi! És mindig akadtak Veronikák: Árpádházi Szent
Erzsébettől, Szent Margittól, Kanizsai Dorottyán át a névtelen apácák százai,
ezrei, akik árvaházakban, kórházakban hősi szeretettel töröltek könnyeket,
verítéket a magyar arcokról. Vagy hős anyáink, akik – míg apáink a hazáért
harcoltak – vetettek, arattak a család mindennapi kenyeréért. – Magyar
édesanyák! Neveljetek a hazának lányaitokból új Veronikákat! Mert szükség volt
eddig is, most is és ezután is – még inkább! – leleményes szeretetükre,
könnyeket elállító mosolyukra, a bűn vérzivataraiban óvó enyhelyükre! Jutalmuk
az, ami Veronikáé volt. Ő a kendőjébe, a mai Veronikák szívükbe rajzolt Krisztus-arc
ajándékát kapják és adják tovább az új magyar szívekbe.
Imádunk
Téged…
A
második esésednél, Urunk, második nemzeti bűnünkre – talán a legnagyobbra –
gondolunk: ez a széthúzás, egymás nem értése, a viszály, a pártoskodás. Ez,
mint nemzeti átok, végigkísérte történelmünket Szent Istvántól napjainkig,
Koppány lázadásától Mohácson át a taxisblokádig.
„Hányszor
támadt tenfiad szép hazám, kebledre,
S
lettél magzatod miatt magzatod hamvvedre.”
Hányszor
nem tanultuk meg a leckét: egységben az erő! Sokak összefogása hányszor tett
csodát! Most is ez a csoda segíthet rajtunk. „Ezt szolgálja a szószéken és az
iskolában a pap a tanító, erre törekedjék ekéjével a földműves, pörölyével
kezében a munkás, ecsetjével és vésőjével a művész, az államférfi és
tisztviselő… S ha mindnyájunk egyesített, egy célra törekvő munkája, az egymástól tanuló,
egymáson épülő nemzedékek során közelebb jut a nemzeti ideál megvalósításához,
azzal az egyetemes emberiségnek is megtette a tőle telhető legnagyobb
szolgálatot” írja Katona Lajos 1910-ben. Második esésednél, Urunk, arra kérünk,
hogy a széthúzás nemzetgyengítő, súlyos eséséből emelj fel minket! Ámen.
Imádunk
Téged…
„Ne
rajtam sírjatok, hanem magatokon és gyermekeiteken” – mondtad a síró
asszonyoknak. Egy nemzetnek mindene, a jövője az ifjúsága.
„Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága?
Avagy
virág vagy te, hazám ifjúsága?”
Kérdezi
a költő. Szép énekünk is csak a múlt időben idézi egykori valóságunkat:
„Virágos
kert vala híres Pannónia,
Mely
kertet öntözé híven Szűz Mária.
Katolikus
hitnek bő volt szép virága,
Be
megsötétedett örvendetes napja.”
Mi
mégis hisszük, hogy eljön az idő, amikor nem kell az anyáknak gyermekeiken
sírni. Hisszük, hogy a jövendőnk feslő bimbói már itt állnak köztünk! Kereső
fiataljaink rátalálnak az igazság útjára, Reád, Urunk, ha még a keresztúton is.
Ebben bízva átalakíthatjuk énekünket:
Virágos
kert lesz megint híres Pannónia,
Mely
kertet csak öntözze, kegyelmével öntözze
A
Magyarok Nagyasszonya! Ámen.
Imádunk Téged…
Harmadik
esésednél harmadik nagy bűnünkre gondolunk, a nemzetgyilkosságra. Évek óta
közepes városnyi magyarral fogy az ország. Statisztikák döbbenetes számai
mutatják, hogy évről-évre hány magyart visz el az alkohol és a kábítószer, az
igen magas öngyilkosság és főleg a „törvényes” vagy titokban végzett abortuszok
igen magas száma. Mert tatár, török után, a két világháború után hamar
újraéledt a nemzet és állt a Szózat szava: „megfogyva bár, de törve nem, él
nemzet e hazán!” De „fogyva” is és „törve” is…!? Add,
ó Uram, hogy ebből az elesettségből is felkeljen a magyar! Segíts gátat vetni a
félreértett és félremagyarázott családtervezésnek, segítsd meg az abortusz
ellen harcolókat, és segítsd – e nehéz időben is – az egyre nagyobb számú
nagycsaládosokat, hogy lélekszámban, de minőségben is, talpra álljon a haza!
Mert „áldjon vagy verjen sors keze”, itt élned, élned,
élned kell!!!
Ámen.
Imádunk
Téged…
A
21-ik zsoltárt idézhetjük itt, Urunk: „Szétosztották egymás között ruháimat és
köntösömre sorsot vetettek.” – Hányszor tépték le becsületét szegény hazánknak
is, hányszor osztoztak ezen a magyar földön, „melyen annyiszor apáink vére
folyt, ez, amelyhez minden szent nevet egy ezredév csatolt.” – Trianon! Ó Erdély, Bácska, Bánát, Kárpátalja,
Felvidék, Őrség, Baranya! Egyharmadára csökkent területünk és népünk! És a
kivándorlások, szökések, menekülések, mikor a magyar „szertenézett s nem lelé
honját e hazában.” És a határainkon kívül élő magyarok sanyarú és kemény mai
sorsa? Ez az igazi Kálváriája most a magyaroknak! Kifosztottan, megalázva,
meggyalázva állunk a világban.
Köszönjük,
Urunk, hogy elviselted ezeket a kínokat, hogy ebben a nagy fájdalmunkban is
érezzük: Te itt is velünk vagy, velünk szenvedsz, velünk sírsz. Ámen.
Imádunk
Téged…
Borzalmas
kínokat szenvedtél ekkor, Urunk! Mindig jót tevő
karjaidat, örömhír útján járó lábaidat a keresztre szegezik. Már csak
felállítani kell és elkészült az ember műve Neked…
Történelmünk
borzalmaira gondolunk itt. Dózsa tüzes trónja, szegények kínzója, szabadság
tapodója, Arad 13 bitófája, Kufstein, Auschwitz, Dachau lágerei, Fő utca,
Hortobágy, Recsk, 56 mártírjai, a terror megszámlálhatatlan áldozata mind
átélték a borzalmak óráit, az ártatlanul biztos halálba menés kétségbeejtő
éjszakáit. A nap is elsötétedett a Kálvárián, hogy ne lássa a borzalmakat, és a
sötétség azóta is a világra borul, hogy „napvilágra ne kerüljenek a sötétség
cselekedetei.” De Te, Uram, hagytad, hogy odaszögezzék kezeid, hogy kitárt
karoddal az egész világot magadhoz öleld, szívedhez legközelebb azokat, akik a
kínok kínjait veled és érted szenvedték. Ámen.
Nincsen abban irgalom…
Ég
és föld között függ a Megfeszített! Karját ölelésre tárja. Ajkát a megbocsátás
szavaira nyitja: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.”
Lándzsával átdöfött szívét menedékül adja, hogy bajainkban, szenvedéseinkben
mindig oda siessünk. Magyar népünk ezért állított utak mentén, falvakban és
városokban, mezőkön és erdőkön kereszteket, mert saját szenvedését látja
Krisztus keresztjében, mert hiszi és vallja: „És ki segít már, ha Ő segít?”
Juhász
Gyula: A tápai Krisztus
Az
ország útján függ s a földre néz,
Arcán
szelíd mosoly a szenvedés.
A
falu népét nézi csöndesen
Amint
ballagva munkából megyen.
Az
ősi népet, mely az ősi föld
Zsellére
csak és várja az időt,
Mikor
saját portáján úr leszen,
Mikor
az élet néki terem.
A
magyar Krisztus, a falusi szent,
Hiszen
nekik is megváltást izent.
Olyan
testvéri áldással tekint
Feléjük
és biztatja híveit.
Feje
fölött a nyárfa is magyar,
A
fecske is és egy zivatar,
Mely
őt paskolja s a falut veri
És
folyton buzgó öt szent sebei
Nem
a magyarok sorsát hirdetik?
És
ki segít már, ha Ő nem segít?
Itt
imádkozzuk el imádat, melyre Te tanítottál minket, Urunk: Mi Atyánk… Királyi zászló jer
elöl…
Imádunk
Téged…
Öledből
indult el élete és öledbe tér meg holtában Krisztusod. Öröm és fájdalom az
édesanya sorsa, öröm és fájdalom a nemzet sorsa. Könnyed, mely „úgy siratja szent
Fiát”, megszentel minden könnyet, melyet egy évezred alatt sírtak el hazánk
szomorú sorsa felett. És ezek a könnyek nemcsak „árvák könnyei” voltak, nemcsak
gyermekeiért síró anyai könnyek, de nehéz, férfiszemekből is kicsorduló
könnyek. És voltak néha az öröm könnyei is, a remény sóhajai is, a
feltámadásban bízó fátyolos könnyek is.
Fájdalmas
Anyánk, a Te karjaidból indult el Jézusunk a sír sötétjébe, de három nap múlva
a Feltámadás dicsőségébe is. Fogadd öledbe, öleld karjaidba szegény, szenvedő
magyar népedet is, hogy reménye legyen a boldog újjászületésre is. Itt mondjuk
el a Hozzád szóló imát: Üdvözlégy Mária…
Minden
sír olyan, mint egy hatalmas torok: elnyel és elemészt. – Uram, Te azért jöttél,
hogy ne a sír legyen a végállomás. Halottainknak mi is drága síremlékeket
állítunk, de ráírjuk: „Csak a teste”. És feltámadást várunk. Mert
nagyböjtjeinkre, nagypéntekjeinkre mindig feltámadást várunk. Minden névtelen
sírdomb vagy tömegsír mellett is feltámadást várunk! Mohács emlékhely,
Don-kanyari névtelen tömegsírok, 301 parcella mellett állva is ezt kiáltjuk:
feltámadást várunk! Minden reménytelenségben, sötét éjszakában is ezt kiáltom:
hiszek a feltámadásban és hiszek magyar hazám feltámadásában is! Ámen.
„Rendhagyó”
keresztutunknak a végére értünk. Urunk, Jézus Krisztus szenvedésének tükrében
magyar hazánk kálváriáját végigjártuk. A Te sorsod a mi sorsunk is, Urunk! De
hisszük, hogy nemcsak a szenvedésben, de a feltámadásban is! Ezért imádságként
szálljon feléd nemzeti imádságunk: a Himnusz.
Ének: a Himnusz.
Végül
hallgassuk meg nagy költőnk, Babits Mihály szárnyaló sorait a „Szózat”-ról,
melyet a mű megszületésének 100-ik évfordulóján, 1936-ban írt:
„Azt
a hazát, melyről a Szózat zeng, el nem veheti és meg
nem csonkíthatja senki. Az visszavonhatatlanul hozzánk
tartozik. Magunkban hordozzuk éppen annyira, mint ahogy ő hordoz bennünket
általa, benne vagyunk, akik vagyunk, s ha ő nem volna, mi sem lennénk többé. Ez
az a föld,»amelyhez annyi szent nevet egy ezredév
csatolt«, ahol számunkra a szabadság zászlaját hordozták. Ezen a földön nem fog
az erőszak! Ha egyszer hazánk volt, örökre az marad, még magunktól sem
mondhatunk le róla, mert akkor magunkról mondanánk le. Ezért kell híveknek lennünk hozzá
»rendületlenül«: kívüle tényleg »nincsen számunkra hely«. Ez a haza egységes és
oszthatatlan: őseink emléke szabadságunk megszokása, jogaink méltósága,
kultúránk hagyománya, nagy költőink szava, minden benne van
és vele értődik. Ennek a hazának »integráns része« a
Szózat is: nélküle csonka lenne a szellemi ország, s nem lenne többé magyar a
magyar.”
Határainkon
kívül élő magyar testvéreinkért a Székely himnusszal könyörgünk:
Ki tudja, merre visz a végzet…