Tartományi kegyhely Hont vármegyében, Deménd község plébániájának
területén. Az Ipolyságtól
tizenöt kilométemyire található Léva irányában. Megközelíthető
közúton. Nincs messze tőle a híres
Gyügy (Dudice) és Szántó (Santovka) gyógyfürdő. Szép hegytetőn
foglal helyet. Körülötte erdők,
évszázados tölgyek gyönyörködtetik a szemet. A hébeci római
katolikus templom történetét Majer
István kürti plébános, későbbi címzetes püspök, egyházi író, régész,
történész és festő írta meg a 19.
században.
1904-ben a hívek az omladozó templomot Pokomy István
plébános, Zaturecky József templombí-
ró, Gergely János falusi bíró, Polcsák Lajos kántortanfó
vezetésével restaurálták, tekintettel arra, hogy
az ősi kegytemplom megérdemli, hogy a zarándokok előtt illő
fényben ragyogjon. Történetét
nyomtatványban ismertetik.
A hagyomány szerint a templomot Szent István király
emeltette a Hont megyei hívek számára az
Ipoly menti erdők közepén, a dombtetőn. A hébeci oltár jobb
oldalán a falba vésve megörződött a
szentségház (pastoforium), egy négyszőgű kőüreg, fölötte bevésve
az esztendő száma: 1023.
A falak régies építésmódja, az ablak és ajtó mintája, a nép
szájhagyománya egyaránt bizonyítja ezt
a kort és a templom ősi mivoltát. Dombtetőn áll a templom,
szimbolikusan hirdetve Szent Pál szavait:
„Az odafönt valókat keressétek!" A harangszó a domb magasából
szállt a környező völgyek lakóihoz,
és hívta őket a magasba, a dombra, az áhítat magasába is, a
keresztény hit és erkölcs magasába is, a
pogányos, közönyös lelki tespedtség, züllés mélységeiből is. Hívta
az üldözött, elvadult, erdős völgyek
népét a homályból a domb napfényes szabadságába, a fennköltséget
hirdető templom világosságába.
Minden harangszóra tekintetük a dombon álló torony csúcsa felé
fordult, a mélyből a magasba, az
összetörtségből a szárnyaló végtelen szabadságába.
Hébec hajdan falu volt. A szántóvas most is régi épületköveket,
pénzérméket fordít ki a földből
és hoz újból napvilágra. Birtoka volt többféle nemesi
családnak. A tatárjáráskor a falu és a templom
elpusztult. Később a Paczolay család lett itt földbirtokos,
aki nagy becsben tartotta a templom romjait,
sőt látogatta is a néppel együtt. Ez már a 18. században volt.
Ekkor még a templom falai között egy
közkedvelt forráskút is volt, de ez idővel elenyészett.
Helyette a domb tövében tört elő a vízforrás. A
19. század elején Simonyi Ferenc földbirtokos a templomot
újjáépítette, és alatta elkészítette a család
kriptáját.
Ekkor Szent Ilona tiszteletére szentelték föl. Nemsokára
villám sújtott le, és a templomot
elpusztította, de a Simonyi család megint újjáépíttette.
1897-ben alapítványban gondoskodtak a
templom őrizetéről. Közelében remetelakot építettek, és remetét
hívtak meg a szolgálatra. A remetelak:
szoba, konyha, kamra és kert.
A hébeci templom a deméndi plébániától 3/4 órányi járásra van.
Hozzátartozik körülötte négy
holdnyi terület, árokkal és sövénnyel védve. Kívül a hossza
huszonegy, szélessége pedig tíz jókora
férfilépésnyi. Homlokzata délnyugatnak, szentélye
északkeletnek fekszik. Alaprajza téglalap. Ablaka
csupán a déli oldalon van: öt tenyérnyi magas és nagyon
keskeny.
Ajtaja szintúgy ősi ugyanezen az oldalon. Főoltára képén Szent
Ilona látható Krisztus Urunk
keresztjével. A mellékoltáron helyezték el a Szűzanya képét. A
templomtól jobbra eső domboldalon
szálas tölgyfaerdő található, amit egy 1767-i okiratban
védelem alá helyeztek, mert „100 forintos
büntetés alatt tilalmaztatik egy-egy hébeci fának a
megsértése."
XVI. Gergely pápa (1831-1846) a szenthelyet búcsúval látta
el, de úgy, hogy e kegyet minden
hét évben kérni kellett. Búcsúra ma is sok ezernyi ember jár
ide ájtatoskodni, így Deméndről, Százdról,
Szete falujából, de távoli vidékekről is. Ezt az 1904-ből
származó nyomtatványokból tudjuk. A hébeci
kegytemplomtól balra egy feszület és egy harangláb látható. A
feszület előtt van a Blaskovich család
kriptája, s ebben fekszik Grassalkovich Judit is. A
deméndi plébánián őrzik azt a festményt, mely
1873-ból az itt élő remetét ábrázolja. Morastoni (Monostori?)
Jakab budapesti arcképfestő készítette.
Az utolsó remete a két világháború között volt a kegytemplom
őre. Sírja a remetelak kertjében található.
A hébeci kegyhelyet a 20. század második felében újból
restauráltatta Csudai Sándor plébános a
hívek és a zarándokok adományaiból. Nagy szeretettel ajánljuk
a Máriát szerető zarándokok figyelmébe
különösen a főbúcsút; amely augusztus 19-én, illetve a rá
következő vasárnapon van, de a kisbúcsú is
kedves ünnepségeket rejteget szeptember 8-án, illetve a rá
következő vasárnapon.
(Forrás: Ipolyvölgyi Németh J. Krizosztom: Búcsújárók könyve Novitas b. Kft. Balassagyarmat, 1991. 124-125.old.)
Ének
(dallama: Szépen szól a kis harang...)
1. Szent Ilona ünnepén kik megjelentünk,
A Szent Kereszt tövében letérdepeljünk.
Könnyes szemmel nézzünk föl a keresztfára,
Rajta függ az Úr Jézus, jaj, meg van halva.
2. Szent Ilona ünnepén kik megjelentünk,
A Szent Kereszt tövében letérdepeljünk!
Öleljük meg, jó hívek, a Szent Keresztfát!
Amit Jézus hordozott magas Golgotán.
3. Szent Ilona ünnepén kik megjelentünk,
A Szent Kereszt tövében letérdepeljünk!
Csókoljuk nagy örömmel a Szent Kereszfát!
Mit dicső Szent Ilona a földben talált.
(Forrás: Ipolyvölgyi Németh J. Krizosztom: Búcsújárók könyve Novitas b. Kft. Balssagyarmat, 1991. 125.old.)
A harangtorony
A harangtorony és a kőkereszt
A templom és mögötte a temető
A hébeci kegytemplom
A templom bejárata...
...és ablakai
Augusztus 18-án — Szent Ilona napján — ünnepli a Palócföld három szomszédos községe, nevezetesen Deménd, Alsószemeréd és Százd, a földrajzilag közbeeső major, Hébec templombúcsúját, a valaha nagyon híres hébeci búcsút.Bár a búcsút ezen a nevezetes történelmi helyen mind a mai napig megünnepeljük, mégsem bír már olyan jelentőséggel, mint egykor. Hallomásból is meg emlékezésből is tudom, hogy még a második világháború utáni időszak sem tudta letörni, annál több kárt okozott benne a vallásüldözés időszaka, mely igyekezett fényét fakítani, s voltak évek, amikor nem is ünnepelte senki.Korábban még le lehetett rövidíteni az utat a templomhoz és “átmenni a csurgónál” (a kis folyón), de azt már régen benőtte a bozótos, s mivel szilárd alapú útja sincsen, az autóval való megközelítés sem egyszerű, a mai elkényelmesedett ember már inkább útra sem kel. Ennélfogva a vidék hajdani híres búcsúi inkább csak álomképekben elevenednek fel. Ezen képek varázslataiban jólesik eltűnődni.
Maga a major kb. egyforma távolságra van a három egyházközségtől, valahol a középpontban. Hébec — a legenda szerint — a törökök előtt már nagy vásáros hely volt, de azok aztán felégették, és többé már soha fel nem épült. Csupán feltételezni lehet, hogy lakói éppen e három községbe széledve szét, találtak új otthonra. Megmaradt viszont a temploma, amely még ma is a régi dicsőségről mesél. A rendszerváltás után újra beindították a templombúcsúi ünnepségeket, de a múltat nehéz visszahozni. A hagyományokhoz hűen azért ilyenkor több pap mutat be ott szentmiseáldozatot.
Sok korombélinek kedvelt gyermekkori helye volt Hébecke — mert így becéztük. Ezért írásom nem lenne teljes, ha nem kanyarodnék vissza a múltba, miként éltem meg a búcsút hajdanán. Ma is hallom, mint akkor, a helyiek mondását: Gyerekek, elmúlt a hébeci búcsú, vége a nyárnak! Kezdődik az iskola! Visszaemlékezve, nagy készülődés előzte meg a hébeci búcsút. Nálunk, Százdon, végighaladtak az ipolyviski, a szetei, a lontói, az ipolyszakállosi zarándokok. Többnyire gyalogosan indultak útnak, de jöttek “sátoros” szekerek is megrakodva dinnyével, és jöttek a kegytárgyas árusok és mézeskalácsosok, minthogy a templomhoz felvezető dombocska kirakodóhely volt. A szentmisék végeztével az emberek vásárolgattak, főleg görögdinnyével frissítették magukat a hűs fák alatt. Mi, gyerekek nagyra voltunk ezzel a búcsúval. Tekintve, hogy csépelési, illetve szalmahordási időszakra esett, mindenki kötelességének érezte kitakarítani a “ház elejét”, de mi ezen felül még az országutat is lesöpörtük! Kidíszítettük az “alsó és felső” hidat. Az utóbbiakat virágcsokrokkal is felékesítettük, hogy az arra elhaladó zarándokok nagyon megdicsérjenek érte. Hazulról elhordtuk az erre a célra ápolgatott szép virágainkat, és a kor szelleméhez hűen krepp-papír szalaggal ékesítettünk fel minden út menti (és falunkhoz közeli) bokrot és fát. Emlékszem, amikor egy alkalommal az akkori alsószemerédi lelkiatya híveivel trombitaszó kíséretében vonult fel a templomhoz. Elöl a lelkipásztor vezényelt néhány trombitán játszó férfiút, mögöttük haladtak a hívek. A mi falunk soha nem haladt csoportosan, családonként ment mindenki. Mára már nem áll az a ház, ahol az öreg Remete lakott. Ő gondozta a templomot és környékét, meghúzta délidőben a harangot. De kérésre megtette akkor is, amikor iskolai kiránduláson vettünk ott részt. Megcsodáltuk az idős Remete rengeteg macskáját, amelyeket házában tartott. A hébeci kirándulásokat mindannyian nagyon kedveltük. A Remete a szó szoros értelmében az volt. Nem tudtuk a nevét, Remete bácsinak szólítgattuk. Néhanapján a falukban is megjelent. Szűkszavú, csoszogó járású, szikár termetű, idős ember volt. A lakosság ennivalót dugdosott a hátizsákjába, ő megköszönte, és továbbállt. Nem láttam soha, hogy bárkivel is beszélgetésbe elegyedett volna. Mi volt zárkózottságának oka?! A titkot nem tudta meg soha senki. Viselkedése nem árult el sem örömöt, sem bánatot. Egykedvű arckifejezéssel állt meg egy-egy kapuban és várt. Az élelmet is inkább a szeme köszönte meg, mint a szája. Megfigyeltük, hogy ahol egyszer hiába várt, oda többé nem ment. Volt benne tartás. Értesüléseim szerint menhelyen végezte földi életét.
Úgy 1925 táján néhány szlovák család vásárolt ott földeket, de nem a régi felégetett helyre építkeztek, hanem le a völgybe, az ún. Peres-dűlőbe. Pereąieknek is vallják magukat. Temetkezni viszont fenn a dombon, a templom mellett szoktak. A peres szót szó szerint kell értelmezni. Valamikor e földért hosszú ideig tartó “pereskedés” folyt…
E történelmi tájék nagy tisztelője volt az Ilona névnek. Lehet, éppen Hébec miatt?! Akit nem Máriának vagy Júliának hívtak itt, az biztosan Ilona névre hallgatott. Hébec templomának védőszentje a Krisztus utáni 3-4. században, a nagy keresztényüldözés utolsó szakaszában élt Szent Ilona. A jótékony és buzgó császárnő, Nagy Konstantin császár édesanyja, vagyonát eszköznek tekintette, hogy sokakat az Úr Jézushoz vezessen, és az üldözött keresztények szenvedésének nyomait enyhítse. Egyházunk egyik legismertebb női szentje lett. Minden Ilona boldogan választhatja őt védőszentjének!
Pleváné Petrovics Éva
(Forrás: Remény online: http://www.remeny.net XV.évfolyam 33.szám)
